Felemás cipőben

Nyomta a jobb lábamat a cipő. Nem elég, hogy a Fesztivál Színházban nem tudja az ember rendesen kinyújtani a lábát a széksorok között, de még a cipő is nyomja. A helyzeten valamit enyhített Verdi zenéje, a színpadkép, amely mozgalmas volt, mindig történt valami, a szereplők hol szólóban, duettben, hármasban, kórusban énekeltek, Verdi igencsak kitett magáért, meg a cipő is, amelyből csak a jobboldali szorított. Gondoltam, leveszem, ki-bebújós könnyen megy. Az operába való indulás előtt megfürödtem, a székszomszédom észre sem vesz egy szabadjára eresztett lábat, meg a sötét is jótékonyan rejt. Macbeth - a felesége unszolására - meggyilkolta a regnáló királyt , megölette potenciális riválisát, aki a trónon lehetséges utódjának az apja, mikor jobb lábam hálásan nyújtózkodott a rendelkezésére álló szabad térben. A záró összecsapáskor, Macbeth halálakor a lábam együttérzőn szenvedett vele együtt újból a cipőben. A szereplők meghajlásakor, a szűnni nem akaró tapsban, mely New Yorkban szólt élőben, a kivetítőn élhettem át ill. magamban, aki képzeletben együtt tapsoltam az ottani közönséggel, vettem észre valami furcsát a jobb cipőmön. Mély barna volt az orra, ahogy a másiké is, csakhogy az orr után a cipő törzsén is folytatódott ez a sötétbarnaság, míg a bal oldalin mustársárga színben pompázott a félpár cipő. Hitetlenkedve meredtem rá a felemás párra, igyekezve közben követni a finálét. Ezt nem hiszem el, ilyen még soha nem esett meg velem, hitetlenkedtem, hogy otthon a sötétben lóhalálában kihalászott felemás cipőben menjek el a Macbeth-et meghallgatni. Sem Verdi zenéje, a történet sem szenvedett semmi csorbát, az operát néző társaim sem, kifelé menet sem tűnt fel a szépséghiba a lábamon, a felemás cipő törzseit jótékonyan takarta a hosszú nadrág szára. Én viszont annál jobbat szórakoztam magamon, de annyira, hogy alig bírtam elfojtani hatalmas hahotázásomat. Hogy utoljára-e, nem tudom.