Igyekszem minél közelebb menni a Duna-parton a hajóhoz, amely a folyó közepén siklik előttem lassan tova. Örülök, hogy most legalább sikerül jól elkapnom a látványt.Hirtelen furcsa hűvösséget érzek a lábamon. Lenézek és veszem észre, hogy bokáig állok a vízben. Önkéntelenül is elnevetem magam. Hallottam valamit fél füllel vízről, hajóról, hullámokról, megemelkedett vízszintről, de épp most, épp itt és épp velem... Még ez hiányzott, a megfázásom mellé, kifejezetten hiányzott, hogy Duna-vízzel teli lábbal essek vissza gyógyuló állapotomban.
Sportcipőm, melyet egy barátnőmtől örököltem évekkel ezelőtt már akkor használtan, nagyon nem vízálló, pedig a rárakódott sok éves kosz igazán tömíthetett volna. A belevett dupla zoknik sem bírták a gyűrődést, ill. a vizet. Nem sokat tétováztam, szemléltem a Duna-vízben tocsogó lábaimat. Lekaptam a sportcipőt, egyik zoknit a másik után, felhúzódzkodtam a beton csónaklejáróra, mely töredezett volt, kemény, a naptól legalább meleg és egy jót napoztam, remélve közben, hogy a nap melege átjárja a cipőt, a betétet, a zoknit és nem utolsó sorban engem. Ilyen is az én formám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése