Egyszer volt...

Volt ez az estébe hajló délután a Miklósnál. A délutánt Van fantasztikus konyhájából az asztalra kikerült ételek jellemezték, míg az estét egy nappaliban szándékoltan megteremtett sötét, székekkel kiegészített ülőgarnitúra, szemben fehér vetítővászon, mellyel átellenben egy mostanságra ritkaság számba ment ketyere, egy diavetítő. A diák először Angliába röpítettek vissza háttérben Beatles dalaival. Hamisítatlan angol vidéki táj vad, harapni való mélyzöld tengernyi fűvel, lépten-nyomon kicsiny tavakkal, vörös téglaházakkal, kúriákkal, hotelekkel. A vidéki hotelekben a vendéget udvariasan és észrevétlenül faggatják ki, mit is szeret, mi a kedvence, minek örülne reggelire, vacsorára. Személyre szólóan elkészítik az ételt helyi alapanyagokból, technológiával, mire kész, a vendéget asztalhoz szólítják. Hagyomány, tradíció mindez, mint az angol fűnek az angol tájban az angol esős éghajlat alatt való folytonfolyvást növése. Meg a fűnek a kertekben, a kastélyok, egyéb épületek körül évszázadok óta való kitartó nyírása, amitől a fű olyan ellenállhatatlan, olyan példamutató, követendő és irigylésre méltó. Váltott a diavetítő és portugál zenére Portugáliába, vietnámi zenére Vietnámba, azután Keith Jarett zongorajátékára a messzi Észak-Németországba Emdenbe, végül Belgium néhány gyöngyszemébe röpített vissza. Miklós tanácsára ki-ki odaképzelhette magát az egyes tájba, diakockába, gyönyörködhetett a virágok színeiben, a természet random formáiban, rajzolatában, tovább gondolhatta a diákon szereplő személyek sorsát, mi lett velük, a szem, az agy, a fantázia játéka volt ez a késő esti órán, egyfajta megmártózás a múltnak egy időszakában. Furcsa volt, kicsit idegen, azután kellemes és bizsergető, olyan érzés, amilyennel az ember csak nagyon ritkán találkozik, s ha már egyszer megérezte, ráérzett, nehezen, talán sohasem felejti el.