Saly Noémi: Példabeszéd a pulóverekről

Mamival voltak jó mondataink. Mivel gyerekkoromban soha nem játszottunk együtt, sok időnek kellett eltelnie, mire méltányolni kezdtem pompás humorát, rezignált bölcsességét és emberfeletti türelmét, amellyel elviselhetetlen kamaszkoromat is átvészelte valahogyan.
Az első ilyen kis párbeszédféle, amin cinkos kettesben remekül tudtunk mulatni, a Kopasz énekesnőből való. Kisgimnazista voltam, amikor az Egyetemi Színpadon egy diákcsoport bemutatta franciául, hogy ezt mami honnan orrontotta meg, nem tudom, hogy honnan tudta, kicsoda Ionesco, azt végképp nem tudom, de elmentünk. A darabból persze nem sokat fogtam föl, de két, folyton ismétlődő, bárgyú mondata megragadt bennem, és elfeleztük őket mamival. Ha valamelyikünk elkezdte, kötelező volt ráfelelni:
− Comme c’est curieux!
− Et quelle coincidence!
Vagyis: „milyen különös! és micsoda egybeesés!” Ezt lehetett például mondani, ha szénné égett a gázon felejtett túrós tészta, ha kiderült, hogy kilyukadt az utolsó, még használhatónak remélt harisnya, ha télvíz idején kitört a vécéablak. De örömöt is kifejezhetett: tisztán emlékszem, hogy elhangzott, amikor bejelentettem, summa cum laude lett a vége.
(Ja, mami, amikor hazajöttek Teheránból, jobban tudott franciául, mint magyarul. Az École Jeanne d’Arc-ba jártak a húgával, kettejük közös nyelve mindig is ez maradt, nem csak azért, hogy én ne értsem − később már értettem is −, hanem mert ez volt a gyerekkoruk, az elveszett éden utolsó maradéka, az egyetlen kincs, amit senkinek se sikerült elrabolni tőlük.) Mami az első sorban jobbról a második, éltanuló-érdemkereszttel: 

Egy másik ilyen vicces kérdés-felelet bizarr vagy drámaibb helyzetek feloldására szolgált.
− Most?
− Most.
A legutolsó mostozásra nagyon tisztán emlékszem. Mami egy biztos halálba vivő mozgatóideg-rendszeri betegséggel, már szinte teljesen mozgásképtelenül feküdt, de még a pelus előtti fázisban voltunk. Ha eljött az idő, szólt vagy csöngetett, és én rongyoltam az ágytállal. Egy szép napon (bár ez túlzás, hogy szép lett volna) hallom a lakás másik végéből a csengőszót.
− Sürgőőős! − jelezte mami.
− Megyeeek! − jeleztem én. Amikor az ajtóhoz értem, mami arcán a szeppent szégyenkezés és valami leírhatatlan csibészség elegye ült.
− Késő − közölte. De ha nem mondta volna, akkor is érzem.
Mi mást kérdezhettem volna?
− Most?
− Most.
Mami ekkor már kötni se tudott. Pedig mindig kötött: mondhatni minden köthető cuccunk kötve volt. Kesztyű, sapka, sál, pulóver, kardigán, szoknya. Sőt nemcsak a szűk családnak, hanem a barátoknak és az ő gyerekeiknek is. És minél bonyolultabbat, annál jobb. A villamoson képes volt előkapni egy darab papírt és ceruzát, hogy sebtében lekottázzon egy mintát valakinek a hátáról. Csavarok, csipkék, norvégok, mindegy volt, csak macerás legyen. A gyerekek életkorát külön listákon tartotta számon, időnként reménykedve firtatta, vajon Kriszti, Orsi vagy Sámuel és Barnabás kinőtte-e már a tavalyit.
Csak a halála után értettem meg: ezek a puha, meleg, gyönyörű holmik voltak mami simogatásai és ölelései.
Mert mi nem voltunk bújós, puszilkodós népek. Én a papa halálától fogva, vagyis kétéves koromtól gorombán elutasítottam bármiféle testi közeledést. (Mamival akkoriban nem is nagyon lett volna erre alkalom: reggel még aludtam, amikor elment úszni, majd a hivatalba, este meg már többnyire ágyban voltam, amikor a másodállásából is hazajött, hogy aztán a konyhában folytassa a megkezdett munkát, az írógép kopogására aludtam el.) Ha nagynénik fogdostak, cuppogtattak, gondolkodás nélkül rúgtam. Nem voltam hajlandó ölbe ülni, azt is fogcsikorgatva tűrtem, hogy az utcán kézen vezessenek. A tesómmal birkózni vagy az eleven súlyzó szerepét játszani, az volt az egyetlen. Nagyritkán, utazások előtt búcsúzva vagy onnan hazatérve csókoltuk meg egymást, egyébként nem. De minden évben kötött nekem két-három pulóvert.
Mami soha, de soha nem akart változtatni rajtam, és nem akadályozott semmiben. Csak figyelte, olykor elképedve, máskor büszkén, megint máskor látható aggodalommal, hogy mit művelek. Időnként mégis összevesztünk, pontosabban én ordítoztam, pokoli indulatokat zúdítva rá és nagymamára. Aztán egyszer ennek is meglett az orvossága. Nagymama már meghalt, ketten voltunk. Fogalmam sincs, min kaptam föl a vizet, valami ostoba apróságon. Mami szokása szerint csöndben hallgatta a nagyáriát, majd egy lélegzetvételkor teljesen logikátlanul, mosolyogva közbevetette:
− Anya csak egy van.
Egy pillanatra elállt a szavam, aztán dühödten rávágtam:
− Hála Istennek!
Annyira elkezdtünk nevetni, hogy egész nap nem tudtuk abbahagyni. Kerülgettük egymást a lakásban, ő kötött, én fordítottam, de elég volt egy összenézés, kezdtük elölről. Ebből is rítus lett, még tíz évig mondogattuk a legváltozatosabb élethelyzetekben.
Nem szoktam kimenni a temetőbe Halottak Napján, előtte vagy utána inkább. Csak belebújok egy régi pulóverbe, mert még egy csomó megvan.
Hála Istennek.

Saly Noémi