Anyám szerint a világ - tele van látnivalóval

De neki az is érdekes és éppen elég, amit a kis Corsája ablakán kinézve lát. Vagy ki sem néz, hanem a könyvébe mélyed, úgy olvas. Vagy éppenséggel alszik. Mintha mindent tudna, miközben én a templomból ki-berohangálok, a környező tájat fényképezem, a haranglábakról készült fényképeket gyűjtőm. Anyám szerint a világ tele van látnivalókkal, de ő mintha már mindet látta volna. Vagy ha nem is látta, de elég jól el tudja képzelni. Vagy már nem tud neki semmi újat sem mondani. Miközben én az élményeket keresem, gyűjtöm egy csokorba, addig anyám csak bölcsen mosolyog, rám hagyja, tűri kergebirkaságomat, marad egy helyben a kocsiban, nem igyekszik sehová, mintha ő már mindent látott volna életében. Pedig dehogy. És mégis, amikor odamegyek hozzá a soron következő látnivaló után és igyekszem neki elmesélni, ami bent volt, ami kinn volt, ami fenn volt, ami lent volt, ami előttünk volt és ami mögöttünk, meghallgatja, udvariasan végig hallgat, látva, hallva lelkesedésemet, végül azt mondja, hogy milyen szép, gondolta ő is, hogy ennyire szép, na és most hová megyünk. Ennyi. Mint aki már mindent látott, hallott volna életében, neki egy újabb templom, még egy harangláb, még egy gyönyörű tájkép nem újdonság, mintha ő már látta volna mindezt életében, pedig nem, csak neki nem az élménygyűjtés, az élmények csipegetése a fontos, hanem az együttlét, az, hogy vele vagyok, legyek bár benn a templomban, kinn a domboldalon, az úton, mindegy, végsősoron együtt vagyunk, utazunk, beszélgetünk - és ez az, ami neki számít. De azt hiszem, ha jobban belegondolok, nekem is.