Napraforgók

Szeghalmon túl, Vésztőn innen, mondhatni a Senki földjén áll a Szent László Temetőkápolna. Bejárat a temetőbe, ahol sírok, dûlöngélő keresztek, színes virágokkal frissen beültett sírhalmok, a sírokon túl meg maga a rónaság nyúlik a végtelen látóhatár felé, az, amelyet Petőfi oly sokszor megénekelt, és magam sem képzeltem volna, hogy egyszer majd ennyire megszeretem. Persze nem úgy, mint a hegyeket, de valamilyen mágikus erőnél fogva a síkság mégis újra meg újra magához húz. Ennek a csinos, karcsú kis temetőkápolnának a bejáratánál van egy fa híd, amelynek a másik oldalánál, még a külvilág felé eső részén pedig egy hatalmas napraforgó mező. Jól kifejlett példányok, egyenként is jól megtermettek, de így együtt egy valóságos napraforgó hadsereg (a kínai agyaghadeseregről jutott a hasonlat az eszembe). Mikor ott jártunk, a lenyugvó naptól el, éppen félém fordultak. Félelmetes egy érzés a mellemig érő aranysárga naprafogó sereggel szemben lenni, mely még áll. Még csöndes. Nyílt arcát fordítja felém, kitárulkozik, semmit sem titkol el. Vár. Vár valamire. Az aranysárga felkelő napra. Meg talán egy szóra. Egy nógatásra, egy biztatásra. A napraforgók egyetlen, bármely következő pillanatban megmozdulni kész tömegbe merevedtek. Perceken át ott állva és szembenézve velük azt éreztem, hogy ura lehetnék egy seregnyi napraforgónak, ha megtalálom azt a bizonyos szót, mondatot, magatartást, ugyanakkor ha kedvük tartja, akár el is taposhatnának. Hátborzongató érzés volt, önkéntelen bizsergés futott végig a hátamon a gyönyörűségtől, ugyanakkor meg a félelemtől egyszerre.
Mintha mindez meg is történhetett volna ott a Szent László Temetőkápolna előtti izzó sárga naptaforgóréten háttérben a lemenő nappal. Ki tudja? A képzeletem viszont annál inkább játszott élénken velem.