Amikor az ember a Kőszegi tarját választja a menüből, akkor tulajdonképpen egy hallgatólagos quiz-játékon vesz részt. Oda teszi az ikszet ugyanis, amiről igazándiból azt sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák, ill. ködös-homályosan derenghet valami icinyke-picinyke a kétes múltból, melynek sajnos már bottal sem üthetjük a nyomát. Az meg, hogy Kőszeg miképp kerül a levesbe, jobban mondva egy második fogásba, de legalábbis egy ételnévbe, és ez a kettő így talányosan együtt: Kőszegi tarja mit is takar, azt még sűrűbb nemtudás fedi, amiről itt jobb szót sem ejteni, ha az ember nem akar agyilag egészen alulműveltnek látszani, pedig...
Anikó Kőszegi tarjája nem más, mint egy alufóliába csomagolt időzített bomba, amelyet az ember a tányéron sült krumpli és csemege uborka közé szorosan beágyazva kap meg. Óvatos kicsomagolás után kerül egyszerre napfényre a titok és a hagyma-, húsos szalonnahalmok alatt rejtőzködő egybesült párolt tarja. Az éhes ember nem sokat vacilál, fogja a fóliás csomagocska belső tartalmát hagyma-szalonnás tarjástul, szaftostul a krumpli és uborka közé borítja. Mit érdekli, hol van Kőszeg és miért kőszegi az étek, ami előtte tornyosul, úgy ront rá az egészre, mintha hetek óta kiéhezetten erre a pénteki Kőszegi találkozásra várt volna a tarjával és sült társaival.
Amikor az ember szembesül a Kőszegi tarja alufóliában előállítódott fenséges ízével, illatával, melyeknek nem volt menekülésre lehetőségük ebben a hermetikusan zárt világban, kénytelenek voltak a húsban átlényegülni, önzetlenül átadva fizikai megjelenési formájukon kívül minden lehetségeset, tetemesen javítva a hús ízén, amely vajpuhasága mellett lett Isteni, egyedi, ritka élménnyé.
Valami ilyesmi lehet Anikó Kőszegi tarjája, ha megpróbálom szavakba önteni, amit egyébként józan ésszel nem lehet, gyanítom, hogy nyögvenyelőssé sikeredik. És ha ezek után valaki nekem szegezné a kérdést, hogy mégis mi, milyen is az a Kőszegi tarja, akkor habozás nélkül vágnám rá: hát az éppen olyan, mint az Anikóé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése