Druszáimnak

Holnap nem leszek, csak magamon kívül, és azt is halkan egy teraszon, amikoris már nem az előző napi tüzet keresem bográccsal és társasággal, hanem feltehetőleg fákat, bokrokat, lombokat, mindent, mi zöld nézem, szemeimmel a kertet kutatom rigók, verebek, ritka véletlenként mókus után, fentebb, kicsit távolabb az égen a köröző galambcsapatot figyelem és a csöndet, mely harapható és annyira magával ragadó, mintha más sem volna mint ez a csönd, meg az ugráló, tipegő-topogó, szaladó, szálló állatsereglete ennek a mikróvilágnak, melynek kicsit nagyobb állatmegfelelője volnék magam is emberszabásúban, idomulva helyhez, társakhoz, zajhoz, környezethez, mely semmivel sem különlegesebb másokéinál, csak az érzés, mely hozzáfűz, de az nagyon, éppen úgy, ahogy név szerinti druszáimhoz, az Annákhoz, az Anikókhoz, akiknek ebből a maroknyi vagy talpalatnyi zöldből kívánnék boldog, szép, feledhetetlen napot névnapjukra holnap, ha volna ott internetem, de minthogy nincs, ezért ma teszem.