Én nem tudom, hogy mi tetszhet valakinek a sík végtelenben, elszórtan megszakítva fákkal, facsoportokkal, bokrokkal, itt-ott tanyával, amely vagy él és virágzik, vagy elhagyatott és dülöngél, nem is tudni, mi tartja össze. A tájban olykor valamikori téeszekhez illő nagyságú termény-, valamint állattartó nagy, fehérre meszelt épületek, amelyek vagy üresen tátonganak, vagy terményt, vagy állatokat rejtenek.
Nem tudom, mi tetszhet valakinek a lekaszált, hengerekbe föltekercselt szalmabálákban, amelyek a végtelenbe nyúló síkság törvényszerű és pamacsokként sűrűn, ám elszórtan ott hagyott tartozéka, láttukra az ember elégedetten nyugtázza, hogy lesz elég takarmány az állatoknak télire, meg a pajtákba az állatok alá elég szalma vagy széna, így messziről nem is látszik, melyik melyik.
És ahogy megállok a nagy pusztaságban, a nagy síkságban, a végtelenbe nyúló tájban a tájat ketté szelő autóút mentén, a gólyát is meglátom benne a jellegzetes mozgásával, amint hasát nyújtja ki, hosszú nyakát es kanyarban formázza, majd csőrét nyújtja előre, pocakját lendíti hátra, hosszú pálcikalábait hajlítja magasba s előre, váltogatva úgy halad. Valamit nagyon keresőben észre sem veszi, hogy őt nézem, lencsevégre igyekszem kapni abban a tájban, ami sík, lustán nyújtózkodik ki messzire, a végtelennél is tovább, lomhán terebélyesedik, ügyet sem vet semmire és senkire, nem törődik azzal, hogy azt gondolom róla, látszólag semmi sem történik benne, ha más nem is, mint hogy a föld összeér ehelyütt az éggel. És itt mégis ő a minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése