Rózsatorta

Legutolsó telefonbeszélgetésünk közben Lakat barátnőm váratlanul megkérdezte:
- És most milyen ételről fogsz írni a blogban?
- A Rózsatortáról - vágtam rá gondolkodás nélkül.
Nem esett nehezemre a válasz, hiszen a Rózsatorta már napok óta türelmesen várt élményeim között a sorára, hogy összeszedjem végre szanaszét futó gondolataimat, visszaröpítsem magam abba a bizonyos estébe, társaságba, környezetbe, egy asztalhoz, amelyet négyen ültünk körbe, és amelynek dísze második, egyben záró fogásként a Rózsatorta volt.

Rózsából már láttam virágot, szagoltam kölnivizet, Rózsák között vannak barátaim, Rózsáról hallottam, hogy leveleiből teát sajtolnak, de hogy tortát is készítenének, ez – bevallom – egészen új volt számomra. És valóban, torta rózsából, rózsa alakokat formázó tésztából, mely összességében adja ki a nevében mindent és találóan megfogalmazó Rózsatortát. Mikor megláttam az asztalra kitett remekművet, első gondolatom az volt, hogy

- Istenem, milyen szép!
Rögtön a második egy érzésé volt, amelyet nem szeretek, de a legváratlanabb pillanatokban kúszik belőlem valahonnan elő és ad hangosan életjelet magáról: az irigység. Irigykedve, ámulva bámultam, hogy a ház asszonyának sikerült az, ami nekem csak sokadszorra, vagy alig, hogy a kelt tészta tényleg meg is kel, kitölti a teret, nem csak hogy kitölti, hanem felfelé nyújtózkodva, magasságokba törve, mintegy megnyúlik, széltében pedig megdagad, éppen olyan lesz, mint amilyennek a Nagykönyvben a kelt tésztát meg- és leírják, egyenesen elvárják. Tőlem aztán várhatják, nekem ez nem nagyon szokott sikerülni (erről írtam is már a blogban: Bukta c. bejegyzés), titkon irigykedtem hát egy kicsit, közben meg nagyon is örültem a háziasszony sikerének, csodával adóztam keze ügyességének, munkájának, mely a gondosan összeválogatott összetevők – liszt, élesztő elsősorban – frissességének köszönhetően is tökéletesen fel- és megkelt tésztát eredményezett.
Fahéjas volt és mazsolás. Maaaazsooooláááás. Igen, bőven mazsolás, amikor nálam a mazsola az erősen elnyomott kisebbség – származásánál, színénél, állagánál, ízénél fogva?, nem is tudom – szerepébe kénytelen kényszerülni, hiszen a családom nagyobb fele nem szereti a mazsolát. Nekem a fahéjas, kakaós, túrós kelt tészta mazsolátlanul nem sikerül. Azonban ezen az estén mazsola pofikák tucatjai mosolyogtak rám a Rózsatorta tetejéről, belső járataiból, kanyargós, girbegurba folyosóiról. Repesett a lelkem.
Másfelet ettem meg a Rózsatortából, egy egész rózsakehelynyit és egy másik egésznek a felét, melynek a másik felét a ház asszonya fogyasztotta el. Lefogytak a rózsaszemek, rózsakelyhek a tortából, hatalmas harapásnyomként tátongott a hiányzó rész, ám a rózsatorta-torzó így is magában hordozta a Rózsatorta egészének szépségét, formáját, ízét, az est hangulatát.
(szombaton december 6., csütörtökről)