Ararat és én

Kedvesem!

 

Hát ez jó. Nem minden blogbejegyzésem születik úgy meg, hogy elkezdek neked levelet írni, és úgy megtetszik, hogy azonnal át is teszem az Araratba, vagy úgy írom meg neked a levelet, hogy az egyúttal a blogba is bekerül. Nem. Azért létezik olyan műfaj is, és pár éve már így építkezik az Ararat, hogy eleve oda írok meg valamit. Tudom, nem nagy találmány, de a blogot én tartom fenn a saját és átélt, megélt, megemésztett élményeimmel, érzéseimmel, gondolataimmal, amelyek másokat is érdekelhetnek. Ha nem érdekel senkit sem az Ararat, annak lelkisége, szellemisége, a mögötte rejtőzködő, magát a placcra világosan kihelyező ember, annak viszonyai, kapcsolatai, rokonsága, családja, úgy is jó. Baromira furcsa, de úgy is jó.

 

Évek alatt az Ararattal mi ketten, az Ararat és én annyira összefejlődtünk, annyira egymáshoz nőttünk, úgy összerázódtunk, hogy nincsen szükségünk lelkes olvasói tömegekre. Nekem van szükségem az Araratra és az Araratnak van szüksége rám. Mi ketten egészítjük ki így egymást tökéletesen, hallgatólagosan és vitán felül.

 

Érdekes ezt még ennyire őszintén és tisztán nem fogalmaztam meg, nem neked, hanem a magam számára. Ha egyetlen olvasója sem lenne az Araratnak, mámint nekem, akkor is működne a dolog. Terápia lenne saját magamnak, mint ahogy az is a maga nemében, egy terápia, egy gyógymód a mindennapi őrületek ellen. Egy mentsvár, egy menedék a napi kötelező rohanásokból.

 

Itt megállok. Itt lelassulok. Ezen a helyen elgondolkozom, mi fontos, és mi nem. Az Araratban megírok minden olyat, ami hozzám tartozik, velem van, velem történt, mert megérintett, nem hagyott közömbösen, valamiféle hatást gyakorolt rám.

 

Tudom, annyiunknak vannak ilyen érzései, élményei és mégsem osztják meg a nagyvilággal. Ez igaz, és én mégsem ezt teszem. Közzéadom élményeimet, gondolataimat, érzéseimet -, a legféltettebbeket azért nem -, mintegy az egész világ előtt nyíltan vállalva élem életem, oda állok és vállalom önmagam. Az sem érdekel, hogy ki mit gondol efelől, egyáltalán van-e itt valaki az Araratban, az Ararat hatósugarában, aki egyáltalán gondolna valamit, hiszen visszajelzést alig kapok. De mint már mondtam, megszűnt ez jelentősséggel bírni számomra. Jól megvagyunk az Ararat és én, s azt hiszem, őt sem hallottam panaszkodni.

 

Ezt a levelet neked írtam meg egyes szám, egyes személyben. Nem gondoltam, hogy az Araraté lesz, csak közben, a hosszabb, részletesebb fejtegetés folytán derült ki számomra, hogy megérdemelné a nagyobb nyilvánosságot így egy év végén, amikor számot vetünk sokmindennel, a világgal, benne az Ararattal és önmagunkkal.

 

Nagyon szépen köszönöm, hogy - mindennek, a fenti érveléseim ellenére - vannak hűséges olvasóim, akik értékes figyelmük csöppnyi részét az Araratnak és nekem ajándékozzák, és teszik ezt immáron hosszú évek óta.

 

Egészséget, örömöket, szerencsét, vágyaink teljesülését kívánom neked, mindannyiunknak, olvasóimnak, az Araratnak és saját magamnak.

 

Szeretettel:

 

Szegő Panni