A puszik

Régi már az emlék, nem biztos, hogy le kellene porolnom, de hogy nem hagy nyugodni, bizonyítja a rá való emlékezés.
Talán két év is eltelt, hogy az előző munkahelyemtől megválni voltam kénytelen. Így hozta az Élet, a Sors, meg a tulajdonosi döntés. Akkori kollégáim közül mindössze egyetlen maradt meg hűséges barátnőnek, máig is utazó társnak. A friss élmény hatására volt partnereim közül néhányan felhívtak, sajnálkoztak, majd nyomtalanul felszívódtak, egyet kivéve. A korát tekintve a fiam lehetett volna, az apjával voltam ugyanis egykorú. Mindkettejüket kedveltem, az üzleti partnerségen, akár szabad, akár nem, még a közös szakmai munkatársi viszony során megszerettem őket.
Az ifjabbik meghívott egy nagy kiállításra, mennék-e vele tolmácsolni. Nem sokat vaciláltam, ráálltam. Vonzott a kaland, az országból való kiutazás, a máshol levés, a másság újbóli megtapasztalása, magyartól eltérő nyelveken való kommunikáció, barátságos panziókban megszállás, gazdag svéd asztalos reggelik, esténként a sörözés, a második kör utáni határtalan ökörködés, mikor a sör tudálékosan, jól értesülten mosolygósan dolgozva legbelül locsogtatja ki általunk a legvadabb hülyeségeket is.
Hatalmas a kiállítási terület a német ipari városban. Perceken keresztül mész az egyik parkolásra kijelölt területtől, parkolóháztól a másikig, hogy helyet találj. Nem akartam hinni a szememnek, amikor legelső kísérletünkre az egyik parkolóház felsőbb emeletén üres helyen sikerül leállítani az ifjabbnak a kocsit. Örömmel nyújtóztatom ki lábaimat kiszálláskor. Összepakoljuk a vinnivalókat. Megfordulok. Srévizavé a szemközti oldal egy másik üres helyére volt cégem ügyvezetőjének kocsija parkolt be. Ezt onnan tudtam ennyire biztosan, mert az ügyvezető, az utódom és az egyik volt beosztottam kiszállásának lehettem tanúja.

-         Istenem, milyen kicsiny is a világ! – gondoltam elkeseredetten magamban, amikor azt reméltem, hogy a kiállítás a maga hatalmasságában megment a véletlen egymásba botlástól.

Nem sokat teketóriáztam. Odamentem hozzájuk, üdvözlésképpen személyenként osztottam ki egy-egy puszit arcukra. Nem kérték, magamtól adtam, adtam a viszontlátás váratlanságában, hevében, a múlton egy óriás lépésével átallépve.
-         Szervusztok. Ezt a véletlent! – köszönök rájuk.
Egyenként fogok kezet velük, ezenközben adom a puszit mindegyikük mindkét orcájára.
A puszik előszörre könnyűnek tűntek, túlságosan is, és meggondolatlannak, impulzívnak, rövidnek, hiszen a pillanat töredékéig időztek buta ajkaim orcáikon. Nem kaptam el arcom a rajta önálló életet élő ajakaimmal, kezemmel sem töröltem le orcáik rajtam maradt nyomait. A puszik elcsattanását követően szinte azonnal voltam kénytelen ajkaimra odafigyelni, melyek akaratomtól függetlenül önkéntelen zsibbadásba kezdtek. A zsibbadást valamiféle fájás váltotta fel annak ellenére, hogy tudomásom szerint nem ütköztek semmi egyébbe, mint volt cégem három arcának összesen hat orcájába.
Ami megtörtént, megtörtént. Elcsattant részemről három pár puszi három méltatlan arcon, melynek emléke mindmáig szégyennel tölt el és éget, bőröm alá kúszik, sosem felejtődik.