Magdaléna Rúzsa

Hát például el is jöhetnél velem a Magdaléna Rúzsa koncertjét megnézni a Pestibe, ahonnan éppen jövök. Nem érdekelne az sem, ha az egész családodat hoznád magaddal, mert nálatok úgy szokás, hogy egymás nélkül soha, sehova, se színházba, se moziba, és koncertre sem. Pedig nem mindenkinek való Magdaléna Rúzsa, aki Ruzsa Magdiból lett azzá, aki, egy külföldiesen, idegenül, mégis ismerősen csengő valakivé, akit a kettős, gyönyörű Magda-Léna név fémjelez. Alig huszonhét évével áll Magdaléna egy tíz tagú zenekar (Fekete Kovács Kornél vez.) előtt egyszál magában és énekel, és mesél életéről, majd megint énekel, és ismét mesél. Énekhangja keveredik beszédhangjával, a jól és kevésbé jól eső emlékeket megszólaltató hanggal. Helyenként felborulni látszik az egyensúly, amikor a mese hosszabbra nyúlik, közel sem unalmasra, hanem csupán az általam képzeltnél kicsit hosszabbra, utána azonban cserébe két-három dalt is elénekel gyors egymás utánban. Történetei közeli ismerősök, hiszen a saját, a családjának, legkedvesebb rokonainak életével kapcsolatosak, testközelből megélt élmények, események.
Magdaléna Rúzsa meséi meglepetésszerűen hatnak rám. Nem tudtam ui., hogy ennyire színesen, humorosan és komolyan, kötetlenül és gazdagon tud mesélni, akárha egy kifogyhatatlan forrás lenne. Összefüggő történeteket fűz egymásba, amelyekből többek között a nagymama plasztikus alakja rajzolódik ki, akinek a temetésére Magdi nem ment el, hogy ne lássa a koporsójára hulló földet, viszont úgy maradjon meg benne, amilyennek szerette és amilyennek a halálos ágyánál mellette ülve,  vele csöndben kommunikálva, megélte. Meséiből elképzelem családja életét a Vajdaságban, ahol viszonylagos szegénységben cseperedik Magdi a nővére és bátyja mellett azzal a titkos és szent elhatározással, hogy csak adódjon egyetlen egy icipici lehetőség, és ő Isten bizony élni fog vele. Az eredményt már ismerjük. Egy életpálya elejének folytatásának lehettem ma tanúja, egy olyan út választásának, amelyen haladó ember nem könnyű, nem talmi babérokra vágyik, nem egyszerű megoldásokkal él, és nem rövid távra tervez. Szemünk előtt ma megjelenő Magdaléna Rúzsa egy valódi művész lassú, ám biztos, folyamatos ki- és megnyílására kész ígérete, aki az este két órájában megmutatta, hogyan tud most sanzonokat, filmdalokat, régebbi és mai slágereket, jazz-t, nép- és műdalokat énekelni
magyarul (népdalok, többek között a Száj, szem, kéz dal nagyon tetszett, de külön fricskaként éltem meg a Voyage, Voyage eredetileg francia dalt itt és most humoros magyar szöveggel, egyedi feldolgozásban),

angolul (pl. Time after time - visszaadta a szám hangulatát),

franciául (La vie en rose - nagyon jó volt,

azonban a koncertet záró Non, je ne regret rien-t csupán egy korai próbálkozásának tudom csak elfogadni, hiszen közben sehogyan sem tudtam szabadulni a dalt eredetileg éneklő és a fülemben csengő Edit Piaf hangjától, utolérhetetlen stílusától, valamint az évtizedekkel később Mireille Matthieu által feldolgozott Piaf-remake-jén, a legújabb lemezén megtalálható ugyanennek a számnak a fantasztikus és valóban méltó feldolgozásától),

olaszul,

szerbül (a Forró szél c. film dala, amely mindenkiben mély nyomot hagyott, és senkit sem hagyott nyugodtan ülni a székében),

mindezt nem is akárhogyan, átéléssel, meggyőzően, magával ragadóan.

Az idő csak jót tesz majd neki, gondoltam az est alatt nem is egyszer. Mint a jó bornak az évek, meg- és kiérleli a hangját, jellemét, egyéniségét. A kéretlenül is múló idő számtalan élménnyel, személyesen átélt eseménnyel cizellálja majd életét. Elképzelem, hogy már néhány év múlva érettebb nőként, érett, friss, ugyanilyen erőteljes hangon énekelve ezeket vagy annyi más dalt, mesélve ugyanezeket vagy annyi újabb történetet, még a mainál is hitelesebbnek, sokkal felejthetetlenebbnek hat majd.

Mindenkinek melegen ajánlom Magdaléna Rúzsa estjét a Pesti Színházban.

Jössz? Menjünk együtt!