Nálunk a Karácsony

Nálunk a Karácsony huszonnegyedikén délután négy óra körül szeretne az ünnepi félig ebéddel, félig vacsorával beállítani. Hívom, jöjjön be, de ő inkább megvárja, amíg egyáltalán megvesszük a fenyőfát. A fenyőfa hat óra előtt kicsivel jut el hozzánk Tibrom nagy szuszogása közepette, aki évről-évre elhatározza, hogy majd jövőre jóval kisebb fát vesz, vagy egyáltalán nem vesz, vagy áttérünk a mű fenyőre. Eddig az igazi fának nem akadt nálunk alternatívája, idén egy jól megtermett nordmann fenyő lépett be otthonunkba éppen az utolsó utáni pillanatban. Akkor, amikor mások másutt már messze túl vannak a díszítésen, az ajándékozáson, az ünnepi ebéd, vacsora elfogyasztásán, éppen a közös családi film megnézésénél tartanak, esetleg az ágyat vetik a lefekvéshez. A mi fánknak - a sok farigcsálás után – lába ekkorra nyeri el karcsúságát és úgy simul bele műanyag talapzatába, hogy biztonságosan tudja megtartani fess, a plafon felé nyújtózkodó törzsét. Az égősorok kerülnek először fel, a villogó alulról balra indulva kanyarog felfele, a másik éppen ellenkező irányban hullámzik lefele a fán, míg a harmadik a fa középső részét erősíti. Amikor a három sor egyszerre világít, egymással versenyezve villog, az valami színes csoda, földön túli gyönyörűség, díszek nélkül is tiszteletet parancsoló, csöndes áhítatot, de legalábbis mély sóhajt vált ki. Idén kék-ezüst a fánk. No, nem egységes kék színű, mert arra képtelenek vagyunk, hogy pont annyi egyforma kék díszünk legyen, hogy egyenrangúan töltse be az ezüst mellett a fát. Ezért aztán az ilyen kéket az olyan, majd az amolyan kék váltja fel, az egymás elleni berzenkedés legcsekélyebb jele nélkül, csak mi magunk csóváljuk fejünket, s közben gondoljuk ugyanazt, hogy ez a félkészség, ez a tökéletlenség mennyire, de mennyire jellemző ránk és most már a fánkra is átragad. Este tíz lesz, mire elkészül a fánk, teljes díszében pompázik szobánk bal sarkában.
Nálunk a Karácsony hiába gondolja, hogy délután négy órakor állít be. Este tizenegykor az ajándékosztás pillanataiban érzem észrevétlen jelenlétét mellettünk, amikor késedelmes időzítésünk, egyenetlen ízlésünk, tökéletlenségeink felett érzett rosszallása, fejcsóválása, csodálkozása már messze a múlté, addigra bensőséges mosolyát látom, miközben felém sandít és odasúgja, nem baj, semmi baj, a fő, hogy megérkeztem és még huszonnegyedikén.
(az írás megjelent a Galamusban 2013. január 2-án
http://www.galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=183208:nalunk-a-karacsony&catid=65:az-olvasok-irasai&Itemid=101)