„Csak ülök és mesélek”

Nem értem én ezeket a változásokat. Pedig anyám, míg élt, mondta, hogy a változás maga az élet, és aki nem tart ezzel lépést, az lemarad. Talán bizony öregszem, hogy nehezebben bírom ezt a sok változást.

Megyek például a folyosón, mert menni kell valahova, ha máshova nem, akkor oda. Emberek mellett megyek el. Mondhatom, akad köztük olyan is, akit ismerek, azonban nem tudom, hogy kik a többiek. Erről eszembe jut egy nagyon jó barátnőm mondása, aki azt mondta, hogy nagyon vigyázzak magamra, mert belőlem csak ez az egy van, a többiek meg sokan vannak.

Mondom, megyek a folyóson, szembejön egy külföldi, olyan férfiforma. Elmenne mellettem, ha nem köszönnék rá nő létemre előre jó hangosan. Visszamormol valami köszönésfélét a bajsza alatt. A változások magával hozták a nem köszönést. Mert megyek a gyárban, születési defektemnél fogva köszönök mindenkinek, férfinek, nőnek vegyesen, és alig találok valakit az utamon, aki visszaköszönne. Anyám mondta azt is, hogy amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Ebben talán tévedett. Nem, nem olyan, sokkal koszosabb vagy műveletlenebb, kinek hogy tetszik. Nekem úgy, hogy egymásnak viszonozzuk a köszönést.

Az, hogy alig van már régi ember a Cég úgymond fénykorából, idegesít, bizonytalanná tesz. Tudom, hogy el kell fogadnom, a változás szele, lassan már vihara embereket, rangokat sodort el, megszokott, jól ismert helyzeteket oldott föl. S hogy mit hozott, hát nem is tudom. Valamelyik görög vagy római bölcs mondta, hogy minél többet tudok, annál jobban tudom, hogy mennyire keveset tudok.

Maradnom kellett volna a tudatlanság, a csekély értelműség boldogan együgyű állapotában, és akkor nem zavartak volna bizonyos dolgok. Mert példának okáért az nagyon bír zavarni, ha a csupraimban nem találok mézet, de az nem, ha mézkeresési utamon Malackába botlok, és a csacsogását hallgatva együtt megyünk tovább. Mert előbb vagy utóbb kerül valami kósza méz a csuprokba bőven, és Malacka sincs a terhemre, sőt szórakoztat.

De az egy csöppet sem szórakoztató, hogy annyi fontostalan dologból lett nagy hirtelen fontos, a nemrég még fontosokból pedig fontostalanok. Az persze nehezen eldöntendő, hogy kinek mi számít fontostalannak és fontosnak. Nekem fontos, mondjuk, hogy értelmeset dolgozzak. Köztünk legyen mondva, az, hogy elismernek-é, persze jó vóna, de a modernnek mondott vezetési tudomány leszokott arról, hogy őszinte dicsérettel ösztönözzön. Így aztán nekem elég, ha tudom magamról, amit tudok. Meg másról is.

Azt mondják, hogy az új seprő jól seper. Egy barátnőm férje korszakalkotó megállapítással egészítette ki, miszerint igen, igen, Pannikám, az új jól seper, de a régi tudja, hol a szemét. Na, már most, barátaim, az bizony irdatlanul fontos, hogy a régi tudja, hol a szemét. Én például nehezen bírom nézni a szemetet. Nézegetem, elnézem, közben érzem, hogy valami zavar. A szemét. A földön. A szemetes mellett leesve. Az asztalon otthagyva. Egy munkahely környékén. Az udvaron ismeretlen erők által odateremtve. Zavar. Szúr. Szúrja a szememet. Viszket a tenyerem tőle. Érzem, hogy bemosnék egy jót valakinek. A világnak. Mivel nem lehet, felemelem, kidobom. A sok szemét mellé a szemetesbe.

Nagyon jó itt dolgozni. Kiemelten fontos a Cég. Nélkülünk megállnak az autók, nincs mozgás, megszűnik az Élet egy mozgó szelete, de legalábbis a nyakunkba kapunk egy jó csomó büntetést. Kinek kell az?! Nekem mondjuk nem. Mert például megyünk az ismeretlen úton, nagy nyugiban haladunk. Kérdezi életem jelenlegi párja, merre visz az út haza. Mutatom, arra. Mondja, az nem lehet, mert ott a tábla, hogy matricás út. Mondom, az a száz méter nem számít, utána már jó lesz. Nem, ha egyszer ott a matricás jelzés, akkor büntethetőek vagyunk, mondja a nagy Ő. Ó. Erre kerülünk pár kilométert, míg fölkeveredünk odébb ugyan, de ugyanarra az útra.

Azért is jó itt dolgozni, mert ahogy anyám mondta, fedél van a fejünk fölött és nem zuhog az eső a nyakunkba. Nem mondom, kitűnő megfigyelés, már-már népi bölcsesség. És együtt vagyunk. Így, mi, itt, együtt. Jó érzés valahová tartozni. Nekem, mondjuk, ide. Mert ha azt mondom, hogy Rückstand, akkor mindenki ugyanarra gondol, és a fejét fogja. Vagy ha azt mondom, hogy selejt, akkor sajnálkozóan bólogatunk. Arra is összecsengünk, amikor azt mondjuk, hogy jó volna saját erőből, a saját berkeinkben megoldani a saját problémáinkat. És ilyenkor valahogy még erősebb az egyetértő összenézés.   

Azt mondják, hogy a magyar egy tehetséges nép. Ez alatt most nem a kiskapuk keresésében, a sumákolásban, az átverésben való tehetségességet értem. Hanem hogy megvan a magához való esze. Elegendő gógyija van a szaharos helyzetekből való kilábaláshoz. Példát tud venni akár Münchausen báróról is, aki igen nagy szaharba keveredett, amikor egy jó mély gödörbe esett. Ez abizonyos Münchausen fogta magát és a saját hajánál fogva - lófarkat viselt - húzta ki magát a slamasztikából. Na, most gödrünk van jócskán, jókora szaharban is vagyunk, talán ideje lenne lófarkat növeszteni, hogy ki tudjuk magunkat rángatni a gödrökből és a szaharokból. Csak elegen legyünk a sok lófarkhoz.