Értéket teremtek

Tudod, álltam ott a tömeg szélén, rálátással a vászonra, a kivetítőre, az előadókra és a népekre, ez utóbbiak mindezt a felhajtást  maguk is láthatták, és annak örültem szép csöndben magamban, hogy nekünk még erre is futja. Gazdag technikára, időre, de mindenek felett ilyen előadókra. Olyanokra, akik ugyanazt mondják, amit magam is érzek emitt legbelül.

Ahogy eddig is, de ezek után aztán végképp be kell jönnöm rendesen dolgozni, minőséget kell termelnem a legkevesebb selejttel lehetőleg, legyek nagyon egészséges, beteg – ha lehet – sose, és úgy húzzak, hogy az csak na, mert most rajtam a cégem nagyvilágának a szeme. És ha ezt elkúrom, akkor cseszheti a világ egy része velem együtt, s akár bezárás is lehet a vége. Egyébként csalódtak bennem, mert nem voltam képes a kezemen, s a lábamon bilincsekkel és mázsás súlyokkal megcsinálni a Magyar Vándort a lovon. Megsúgom, hogy én is csalódtam bennük, amiért egyáltalán olyat vártak el tőlem, amire úgysem leszek fizikailag képes.

Pedig olyan szépen, egyenesen szívhez szólóan beszéltek hozzám. Motiválni akartak, ha jól értettem, legalábbis sok emelkedett hangon előadott tüzes mondatot hallottam. Vaksi szememmel viszont nem láttam, merre veszett el az a fránya motiváció, pedig mondták, hogy Lepsénynél még megvolt.

A fizikai állományban lévő kollégáimat „értékteremtőeknek” nevezte a szónokok egyike: „ti vagytok azok, akik itt értéket teremtenek” szavakkal, s közben megbicsaklott a hangja a meghatottságtól. És ezt olyan jó volt hallani, hogy vannak itt legalább valakik, akik értéket, vagy mi a fenét termelnek és teremtenek. Mi, többiek meg nem. Ezt is olyan jó volt végre megtudni, hogy én csak élek bele a világba, lógatom a lábam, de ha éppen nem, akkor sincs semmi értelme a munkámnak, mert az minden, csak nem érték.

A két szép szál legény csak állt ott az összesereglett, összeterelt tömeg előtt, olyan jó volt legeltetnem rajtuk a szememet, hogy ezek az én vezetőim, akik telis de tele vannak ügyeletes bölcsességekkel. Csak úgy öntötték rám azt a sokat, hogy szinte belefulladtam. Megtudtam például azt, hogy azért dolgozom egy világcégnél, mert világmárkákba szállítunk be értékeket. Be kell vallanom, hogy a fakanalat azért néha leteszem, és a fejemet az egyre ritkuló hajam hordásán kívül egyébre is, többek között gondolkodásra használom, mely fárasztó és számomra  szokatlan tevékenység után gyakran le kell ülnöm megpihenni egy kicsit. De azért ezt a magvasságot magamtól is kibírtam volna találni. Meg azt is, hogy irtó rossz, hogy elmaradásban vagyunk az értékteremtéssel. Hiszen az nem elég sajnos, hogy valakik ezen az értékes munkahelyen értéket teremtenek, ha nem a megfelelő időben történik az a bizonyos értékteremtés.  

Így aztán egy kicsit sem voltam elkeseredve, hogy amolyan parazita félének, valamilyen szükséges fölöslegnek tarthatnak itt a cégnél tisztelt nagyjaim.

Elfáradtam a sok okosság, bölcsesség hallgatásába. Képletesen végig simogattam a sok ráérő kollégámat a pillantásommal, amelyben benne volt a titkolt remény, hogy talán  ők is azt vették le az egészből, amit én: miszerint nem csak bizonyos emberek teremtenek értéket, és fölöslegnek sem kell magunkat érezni, van erre a titulusra bőven jelentkező.

Csak azt a kidobott egy órát sajnálom. Tudom, teljesen fölöslegesen.