Kanyarok

Tudod, szeretek elmenni egy egykori munkahelyem mellett. Kellemesen kanyarog az út, szélesen, mellette kétoldalt házak szórványosan,  a Kincsem Park, utána a Vásárváros. A főbejárattól jobbra magasodik az Expo szálló. Másik oldalon egy háromszintes, fákba, bokrokba vesző alacsony ház, ahova két éven át jártam be dolgozni. Hogy mi keresni valóm volt a pénzügyi osztályon? Az ördög tudja, meg a B. Laci, aki a vágyott Stúdiók helyett oda bírt beprotezsálni. Életidegen volt nekem a pénzügy: sohasem tanultam, sohasem gyakoroltam, egy percet sem dolgoztam ezen kívül benne. Hiába titkoltam, azért felszínre került, hogy csak muszájból vagyok itt, alig várom, hogy átkerüljek az egyik Stúdióba, ahol a kiállítások szervezése, kivitelezése folyt. Sok volt ott az előkészítő munka, a kivitelezés, meg az utazás. Mint a pénzügy dolgozóját – jutalomból -, olykor engem is megutaztattak. Kitaláltak valamilyen munkát, amit csinálnom kellett, és máris hozzákapcsoltak egy-egy kiállításhoz. Ha nincs a B. Laci és a pénzügy a Vásárvárosban, akkor nem szagolok bele a borászok belterjes, családias levegőjébe a Bréma Bor kiállításon, és nem látom élőben Waldheim, ENSZ Főtitkárt, amint a standunkon átveszi a fadobozba zárt ki tudja, hány éves, nemes penészekkel borított Tokaji Aszút ajándékba. Fúj, gondoltam először, aztán mégsem fúj, gondoltam tovább, hiszen a penész bizonyította a bor korát, mennyire régi, s aminek a Főtitkár igen csak örült.

Szeretem ezt a csöndesen kanyargó utat a Vásárváros mentén, végig az egymást érő pavilonok, fák, bokrok mellett. Nem varázsolja szebbé a múltat, de eszembe juttat egy munkahelyet, ahova jártam. Mert kellett. Mert az volt az első állomása a pályakorrekciómnak, miszerint a számítástechnikától az idegen nyelvek felé veszem az irányt, mely irányultság mind a mai napig tart.

Kellemesen suhanok a Vásárváros mellett. Ahogy a kocsi ring, úgy dőlök ide, meg úgy dőlök oda, négy keréken andalgok, legeltetem a szemem a sok zöldön, s egyre kutatom közöttük a régen ismerős épületeket. Emlékezem.