Városi legenda

Sokszor jobb, ha nem tudjuk, mit beszélnek össze a hátunk mögött az emberek. Kati húgom csak azt tudta magáról, hogy imád Krakkóba járni. Elvarázsolta a zsidónegyed lepukkantsága, a háború máig árulkodó, kendőzetlen nyomai. Valahogy otthon érezte magát a városnak ezen, a szűk utcácskák által belakott részén. Évekkel ezelőtt fedezett föl itt egy icinyke-picinyke boltot, ahol mozgáskorlátozott, sérült emberek dolgoztak, a kirakatban munkájuk gyümölcsei kínálták magukat eladásra. Rendre betért ide és rendszeresen vásárolt mintegy kétszáz zlotyi értékben, amely ebben a boltban, ezeknek a kézműves áruk esetében kész vagyonnak számított. Vásárolt ezt meg azt, terítőket, kötött, tömött állatkákat, látszólag értéktelen csecsebecséket, haszontalan, semmire sem jó dolgokat, évek alatt elhagyhatatlan szokásává vált. Jól érezte magát, hogy adhatott. 

Idén az első este a boltot zárva találta. Bekukucskált, semmi mozgást nem észlelt. Másnap direkt arra ment, hogy megnézze, nyitva van-e, vásárolhat-e megint a kedvére. Zárva volt akkor is. Elszorult a szíve, mi lesz, ha harmadnap, az utolsó estén sem találja nyitva a boltot. 

Aznap délután vitte arra az útja. Égett benn a lámpa, kívülről látszott, hogy bár nincsenek ott a dolgozók, egy nő rendezget. 

- Bejöhetek? - kérdezte. 

- Csak jöjjön. 

- Jaj, úgy örülök, hogy nyitva találom, már kezdtem szomorú lenni, hogy úgy megyek el, hogy nem vásároltam semmit sem. 

Az angol-német keverék beszédet hallva, a nő figyelmesebben nézte meg Katit. 

- Csak nem Magyarországról jött és doktornő? 

- De az vagyok - válaszolt Kati meglepetten az idegen nőnek, akit eddig még sohasem látott a boltban. 

- Akkor ön lehet az a magyar doktornő, aki itt nálunk már valóságos városi legenda, s akiről eddig csak hallottam. 

Katin úrrá lett valami hirtelen támadt és megmagyarázhatatlan rekedtség, percekig nem jutott szóhoz, a könnyeivel küszködött. 

Amikor Kati mindezt elmesélte nekem, libabőrös lettem és hasonlóan éreztem magam.