Kutyáknak tilos

Nem tudtam, hogy mi a furcsa ma a parkunkban. Bele tellett egy kis időbe, míg rájöttem. A csönd. Ahogy a szelet hallom zúgni a fák között, meg az alváshoz készülődő madarak utolsó csicsergését. Ezen kívül csak ez a fene nagy csönd. Szinte harapni lehet, annyira hallani.

Levágták a füvet a parkunkban, majd, mint akik jól végezték a dolgukat, kitettek egy táblát kerítéskapura: Kutyát sétáltatni tilos! Mintha az elszórt kutyagumik nehezítették volna a fűnyírást, azét a fűét, amelyet kivétel nélkül mindenkor meghagynak annyira nőni, az ildomosnál sokkal nagyobbra, hogy aztán szentségelhessenek: időjárásra, esőre, fűre, itt-lakókra, mindenre és mindenkire, most a kutyagumikban testet öltött kutyákra és gazdáikra.

Csönd van, de akkora, hogy egyenesen belesüketülök.

Hiányoznak a kutyák. Ahogy futkároznak. Egymást kergetik vagy az eldobott labdát. Hiányzik a csaholásuk, az ugatásuk, a morgásuk, a vicsorgásuk, a farkcsóválásuk, a nevetésük, a düheik, az örömeik, és persze hiányoznak a gazdáik. Egy idő után már tudtam, hogy ki kivel barátkozik, miért éppen akkor jön ki a kutyájával a kertbe sétálni, ill. dehogy sétálni, hanem egymással beszélgetni, amíg a kutyák maguk között múlatják az időt. Ha ismerőst láttam, a földszinti ablakból üdvözöltem a kutyás gazdit, perceket is elbeszélgettünk.

Szabályok, törvények nélkül élt békességben ez a kutyás-gazdis-lakós társadalom. Néha kicsit sok volt az ugatásból, de jól tudtuk, hogy ez hozzá tartozik a kutyáktól hemzsegő kerthez és a körülötte élőkhöz. Amikor bementem a kerítés által övezett kertbe, a betonkockákkal kirakott járdán biztonsággal közlekedhettem, nem ért semmi meglepetés. Viszont kétszer is meggondoltam, hogy szemügyre akarom-e venni a kert közepi két fenyőfát közelebbről. Valami azt súgta, hogy nem úszom meg anélkül, hogy kutyagumikba ne lépnék. Az ember ismerte hát a korlátait és nem feszegette, ha nem volt muszáj.

Évek óta zajlott ez a békés egymás mellett élés a kerítésen belül álló gazdik, a kertben szanaszét rohangáló kutyáik és a kerítésen kívüli világ között.  Semmi nem látszott megtörni ezt a magától kialakult és fennálló kozmikus rendet. Csak most. A fűnyírók hadának kellett eljönnie, hogy a füvön kívül ezt a békét is elnyiszálja. Meg ez a valahonnan fentről leeresztett fránya tábla a tiltással, hogy a kutyáknak a kertbe be mostantól aztán ne. Egy manccsal se.

Csönd van. A madarak már elültek éjszakára, csak a szél söpör végig a fák között, borzolja a leveleket, susogó hanggal inal tova. Iszonyú ez a csönd. A fejemben viszont minden van, ami nem csönd: az egyik riadt gondolat kergeti a másikat, és a fájó szívemre figyel.