Célkeresztben

Amikor sok érthetetlen dolog történik körülöttem, akkor megáll bennem a gondolat és tűnödik. Szóhoz jusson vagy maradjon veszteg? Mit csináljak, amikor azt látom, hogy túl sok minden változik a helyen, ahol hétköznapjaim túlnyomó részét töltöm? Egyre  tanácstalanabb nézőként élem át a sűrű, olykor zavaros történéseket.

Nem látom a végső célt, amelyért ízeiben, szerkezetében, emberi állományában recseg-ropog az a jó kis cég, ami az enyém. Is. Persze nem tulajdonlom, mégis a sajátomnak érzem, mert szeretem. Szerettem négy évvel ezelőtt, hogy ide jöttem és szeretem most is. Egy céghez fűződő szeretet akkor sem foszlik semmivé, ha nyugtalanít a jelene és nem látom tisztán a jövőben.

Nincsenek világos helyzetek, nincsenek egyértelmű mondatok, nincsenek igazodási pontok, mérföldkövek, nincsenek jól megfogalmazott elvárások, nincsenek a szándékosan elkövetett hibákért való igazi következmények, nincsen rendes információ áramlás, nincsenek vezetői vezéregyéniségek.

Valahogy minden olyan esetleges. Olyan bizonytalan. Olyan minden megtörténhet és annak az ellenkezője is. Olyan szürke, szürke massza, a szürke ezernyi árnyalata. Bele simulni ebbe a szürkeségbe?

Közben szótlanul szemlélem kollégáim örlődéseit, küzdelmét napi munkájukkal, mely nehéz, átláthatatlan, abszolút barátságtalan emberi, tárgyi és műszaki környezetben zajlik. Szemtanúja vagyok idegességüknek, egyre növekvő stresszüknek, egyhelyben topogásuknak vagy eredményességükben visszafejlődésüknek, munkájuk kilátástalanságának. Felfogom, hogy több ember munkáját végzik egy személyben az előre haladás érdekében, aminek folyamatos. lebaszás a köszönete. Látom az elfojtott könnyeket, hallom a remegő hangjukat, tudom, nem sok kell hozzá, hogy az egészségük, a lelki egyensúlyuk végett bedobják a törülközőt. Sok az ilyen ember az érték teremtők és az értéket nem teremtők között.

Mintha cél volna a természetes kiválasztódás, aki nem bírja a végtelenített és növekvő nyomást, az dőljön ki, menjen el.

A gyakorlottak, több éves céges múlttal rendelkezőkre sincs szükség. Ők a problémásak. Az önálló véleményűek. A nevelhetetlenek. A betörhetetlenek. A gerincesek. A megalázkodásra képtelenek. A múltat ismerők. A munkájukhoz értők. Az együttműködésre képesek. A viharokat átélők.

Nem lehetsz abban biztos, hogy a holnapi napot végig dolgozod. Bejössz, teszed a dolgod, azt hiszed, sőt meg vagy arról győződve, hogy a tudásodhoz, igyekezetedhez, elkötelezettségedhez mérten jól, aztán ér a hideg zuhany, miszerint nincs rád szükség. Rád azonnal, másra "két perc" múlva. Nem kell a tudásod. A gyakorlatod. A tapasztalatod. A kapcsolatrendszered. A felelősséged. A végzettséged. A nyelvtudásaid. Semmi nem kell belőled. Leginkább azzal tehetsz szívességet, ha felszívódsz, eltűnsz, mintha ott sem lettél volna.

Míg tünedezik a cég fizikai, szellemi állománya, addig egyre gazdagabb a felhozatal a külföldi megmentőkből. Nem tudni, ki kicsoda, kit hogy hívnak, ki minek a megmentésére szerződött nem kevés javadalmazásért ide. A céges ember lassan egyre idegenebbnek, elnyomottabbnak, lenézettnek érzi magát a saját cégénél. Nem számít évek hozadéka. A kitartás. A teljesítmény. Semmi nem számít, nem vagy külföldi tanácsadó.

A ma feladványa nem egyszerű. Úgy kell kifogástalanul, magas színvonalon, mindenki által elfogadhatóan végezni a dolgodat, hogy közben recseg-ropog az építmény körülötted, felmondanak néhány kedves kollégának, körülötted kikészülni látszanak emberek, kineveznek ide, oda, amoda messziről jött embereket, ők is jönnek, mennek, nem lehetsz biztos semmiben, a saját itteni jelenedben, jövődben. Célkeresztben érezheted magad. Mindeközben légy nyugodt, kiegyensúlyozott, felszabadult, legyenek ötleteid, a minimálisat hibázd, ha lehet, azt se, és mosolyogj, légy jókedvű, lássák, hogy te akkor is örömmel szárnyalsz, ha mázsás sziklákkal terhelnek. Ez a sikk.