Sándor Erzsi Kovalik Mártáról

"Meghallgattam Váradi Juli interjúját Kovalik Mártával és azonnal berohantam Mártához a kórházba. Évek óta nem találkoztunk és már az utóbbi időben azért nem mertem érdeklődni, mert attól féltem talán már nem is él, csak nem tudtam róla, elment úgy, hogy megmondhattam volna neki mennyire imádom, milyen sokat tanultam tőle akkor amikor még rádióhallgató voltam meg utána is, és örökké fogok emlékezni a meghitten szétbazmegelt szerkesztőségi megbeszélésekre a 168órában, mert nálam rondábban káromkodni rajta kívül nem hallottam soha senkit. A Rókusban ártalmatlan manóvá zsugorodva találtam az ágyán ülve, és csak a csillogó tekintete meg a láttamra előtoluló káromkodások bizonyították, hogy a pusztulás alatt a Mártaság azért töretlenül üzemel. Azonnal beindult benne a földanya, mert meg akarta velem etetni a banánjait, a lekvárját, a gesztenyéit és a táskámba tömött öt darab MozartKugelt, mert ugye tudom, hogy az embert a kórházban elhalmozzák csupa olyannal amivel egyébként nem él és ez arra jó, hogy oda lehessen ajándékozni a kiéhezett látogatóknak. Mellesleg elmondta, hogy nem fog már kijönni a kórházból ott fog meghalni, de ezt leszarja, mert 88 éves és szerinte ilyenkor már simán meg lehet dögleni, különösen, ha valaki olyan hülye mint ő, hogy két évig nem ment orvoshoz pedig tudta, hogy kéne. - De hát mikor nem voltam hülye, Bözsike? - kérdezte röhögve és aztán rögtön sírtunk egy kicsit mert ezen annyira meghatódtunk mind a ketten. Hogy hát tényleg mikor nem? Aztán elmesélte, hogy emléktáblát állíttatott Hódmezővárhelyen(!!) a Kovalik Károlynak és ettől boldog, ezt akarta, megcsinálta. Levegővétel nélkül folytatta: tudod Bözsike akkor a másik családja, jajajaj, ne mondjak rájuk semmit, nem szabad, jöttek nekem azzal, hogy minek állíttatok táblát amikor nem is volt jó apa, Hát idefigyeljetek mondtam nekik, ha a farkának akartam volna emléktáblát állítani, akkor sokkal nagyobbat kellett volna! Jól mondtam nem? - azt hiszem azonnal csuklani kezdtem. Közben megszédült és lehuppant a párnára. Visszarángattam. Ültünk az ágyán egymás mellett és ordítva röhögtünk, nem nagyon törődve azzal, hogy a szobában rajtunk kívül van még valaki és az sem néz ki nagyon jól. - Őrült életünk volt. - jelentette ki elégtétellel és képes volt úgy mondani, hogy irigyeljem érte. - Nem fogsz rábeszélni. - válaszoltam. - Nem, ugye? Hát nem csodálom, asszem pokoli volt. Pedig szerettem. Hát mondd Bözsike, normális vagyok én? - Nem Márta, reménytelenül nem vagy normális, istennek hála és köszönet érte."

Forrás: FB, 2018.02.26.