Káposztafejeim, oh

Sokan szeretik a káposztát és a belőle készült ételeket. Én is, viszont megcsinálni nem nagyon. Életem során igyekeztem is kerülni az ez irányú erőfeszítéseket. Ezekben a napokban amott fönn azonban másképp rendelkeztek.

Anyámtól egy kis fej káposztát kaptam „ajándékba”, Tibrom pedig lila káposztához jutott. A hűtőben balról a fehér, jobbról a lila káposzta egyformán nyomasztott, míg nagy elhatározásra nem jutottam. Úgy gondoltam, megmászom a „Kilimandzsárót”, amikor a sima káposzta feléből káposztás palacsintát sütök, a maradék félből pedig kitelik egy káposztalevesre való. Receptek igazítottak el a nagy úton, a palacsintásat betartottam, állítólag jól is sikerült, de a levestől annyiban tértem el, amennyire a belevalókat megtaláltam vagy nem, és ha nem, akkor egyéb alternatív megoldásokra vetemedtem. Így kerülhetett bele a vöröshagyma mellett medvehagyma és maradhatott ki a virsli, volt viszont benne kolbász, tésztaként rizsszemeket dobáltam bele.
- Te, anyu, ez olyan Frankfurti levesféle és milyen finom – közölte velem Eszter lányom, aki nem is tudhatta, hogy mit eszik, és megjegyzésével mekkora örömet okozott.

Túl voltam a káposzta program felén. A lila káposztának determinálódott a sorsa, amikor kiderült, hogy sült kacsacomb, krumplipüré kerül melléje. Innen már könnyű volt a párolt lila káposztát remélhetőleg nem elrontani. A puding és a lila káposzta próbája, ha megeszik, Adják az Égiek, hogy túl is éljük…