Azt hiszem, kimegyek a kertbe. Először bemegyek a házba. Észre veszem a port, mely észrevétlenül gyűlt össze a téli álom alatt. Leporolom a foteleket a teraszon, letörlöm az asztalt, lesöpröm az oda hullott leveleket, kerti szemetet, felmosok. Beindítom az eddig elhagyatott konyhában a gulyáslevest, mely gyerekeknek, anyámnak, magunknak lesz, remélem, valahonnan messziről befolyik még a gáz.
Ha már biztos lehetek abban, hogy leves lesz a hozzávalókból és várhatóan finom, akkor kiviszek egy pompás kis nyugágyat, talán a zöldet, talán a kéket, és leülök a kertben kezemben a Svejkkel azon mélázni, hogy milyen szerencsém van, mennyire boldog is lehetek, hogy a sok por mellett és kicsit megszabadulva tőle, egy fővő levest érzékelek a háttérben, Tibromat látom a zöldelő kertben dolgozgatni, ott ülök egy nyugágyban, hogy kék-e, zöld-e édesmindegy, ülhetek, napozhatok, olvasgathatok, nevethetek Hasek humorán, meg magamon, hogy fáradt vagyok, zsibbadt vagyok a heti munkától és a hétvégitől, aggódástól vagyok eltelve az anyámért, és mégis valamiért boldogságot érzek kívül s belül. Talán hogy működik a rendszer, a csöppnyi világom, a kis és nagy család, ketyeg még ez a fáradhatatlan szív ide benn, jár a motor, viszi testemet, lelkemet előre, mégha az agyam néha túl is kombinál, egy biztos, nemcsak a születésnapomon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése