Egy szinte látható, tapintható, érezhető, megkapóan márciusi hangulat, egy elhatározott és megvalósításra váró
szándék, feladat, mindez Furulyás G. Katalin gyönyörű írása és sokkal több...
Leszállok a metróról. Azt mondja mindenki teljesen mindegy melyik megállónál szállok le a kettő közül. József Attila-lakótelep. Az épület bent van a lakótelep közepén, az épület ahol mostantól nyolc napig tanítok felnőtteket, sok mindenre. Vélhetően leginkább arra, hogy bírjuk ki a hetet jól és hasznosan együtt. Eltűnök a lakótelep belsejében. Soha nem laktam lakótelepen, az összes tájékozódási rutinom el szoktam ilyen helyen veszteni. Az utcák elnevezése nem segít, kanyarognak, öblösödnek, teresednek, aztán végük szakad, máshol folytatódnak, a számozás ugyanígy. Jobb, ha valaki eleve ismerős a terepen. Itt logikus minden. Előveszem a kis térképet, segítenek is. Odatalálok, könnyen.
Sietek, első nap, nem akarok késni. Húzza a vállam a projektor, a laptop, a dossziék, amiket vinnem kell. Több, mint egy órája úton vagyok. Tegnap sokáig keresgettem a neten a helyet, 9. kerület, lakótelep. Nem sok jó jutott eszembe az egészről. Vezetek a faluból a városig, lerakom az autót az utolsó még ingyenes helyen. Villamos a metróig, átszállás a másik vonalra, végtelen metrózás. Most meg gyalogolok a verőfényben. Azonnal el kell magam szégyellni. Rendezett park, virágágyások, gondozott füves sétányok. A gereblye nyoma látszik mindenhol a földön, mint a vidéki, virágos előkertekben a kockaházak előtt. Szemét, piszok sehol. A kutyáknak bekerített futópálya, játékokkal, kiragasztott szabályzattal. Minden fűszál vigyázban áll, a bokrokat metszik épp. Neon zöld mellényben dolgoznak, nagy csoportokban, tempósan, aki metsz szakértő mozdulatokkal halad, a többiek szedik össze a lenyírt felesleget, felássák a tő körül a talajt. Szépen haladnak, mire odaérek a Főiskola épületéhez már kitakarították a kertjét.
Sokan vannak a tanítványok, gyülekeznek. Két csoport indul egyszerre, ötven ember. Nem igazán ismerik egymást, egy megyéből valók, de ritka, hogy ugyanarról a településről többen jöttek volna. A kollégium épületében kapunk két nagy termet. Egyik terem a konyhához van közel, a másik a wc-hez. Terhelő illatok, a termek is kicsik. Feszült a csapat, nem tudni rögtön ki melyik csoportba került, aztán valahogy szétválogatják őket, mindenki megtalálja a helyét. A másik csoportba hatalmas tarkopasz, hústorony emberek tűnnek el, kicsit aggódom a kollégámért, bár tudom kipróbált ember ő is. Összevillan a tekintetünk. Biztatjuk egymást szemmel, mozdulatokkal. Rendben lesz minden, nem biztos, hogy ma, azonnal, de összejön, a végére össze fog jönni.
Megjön a felügyelő a központtól, utazási jegyeket oszt, adminisztrál, kiszámít, szédítő mennyiségű papírt oszt szét. Mindet ki kell tölteni. A megyei kolléga újabb papírtömkeleggel áll elő, azt is meg kel oldani. Legalább egy órája folyik a diákosítás papíron. Vannak, akik késtek, most kezdjük elölről. Az utolsó hallgatók két és fél órája indultak. Nagyon hosszú az út, speciális megye vagyunk, jó nagy távolságokkal. Próbálnak más útvonalakat ajánlani, csökkenteni az utazási időt és ne szépítsük, a költségeket is.
Ülök a terem sarkában, figyelem az arcokat, van közöttünk egészen fiatal, fiam korabeli, vannak idősebbek, mint én vagyok. Még nem tudom honnan jöttek, mit csináltak, hogy kerültek ebbe a programba, mi áll mögöttük, kinek van családja, ki egyedül álló. Ki végzett egyetemet, főiskolát? Ki tud valami olyat, amit a többiek nem? Kire kell majd különösen figyelni? Kinek, mit kell megtanítani? Mit fogok tanulni tőlük?
Már kicsit fáraszt az adminisztráció, kezdenék. Mindent összeraktam már. Életemben először összeraktam a projektort a gépemmel, be van készítve az első diasor. Tud az ember, ha muszáj. Ebben a percben persze nem tudom még, mit fogunk küzdeni a hét során a technikával, a hanggal, a képpel, a vetítéssel, a régi laptopommal, a mobilnettel és azt se, mennyi szeretetteljes segítséget kapok majd ehhez. Még csak méregetjük egymást az egyre erősödő ételszagban, itt a lakótelep közepén a Főiskola kollégiumának konyhája mellett. A kezdetben morc szerzetesasszony megkínál minket bundás kenyérrel. Az adminisztráció alatt elkopik a két tálca. Befizethetünk ebédre is, persze vegetáriánus.
Ezt a feladatot kell megcsinálnotok kezdésnek, tudod? Nézem a feladatlapot. Bólintok, tudom. Megcsináljuk, persze kitöltjük. És a bemeneti teszt. Persze. És a jelenléti ív, tudod kétféle van. Egy a központ felé, egy felénk. Igen, minden reggel azzal kezdünk majd.
Elkezdjük az első kötelező feladatot. Néma csend lesz a teremben. Koncentrálnak. Ezt a feladatot nehéz komolyan venni, komolyan veszik mégis. Elkezdjük értékelni, közösen megoldani. Félreértik jó néhányan. Nem csodálom, nem egyértelműek a rovatok.
Kérem, tegyük le a lapokat. Becsukom az ajtót. Elkezdem mesélni, hogyan indultam ma, milyen gondolatokkal. Nevetünk. Elmondom, mitől tartok, és azt szerintem, miért vagyunk itt most együtt, mit szeretnék elérni, és mit tartok legeslegfontosabbnak.
25 tiszta, érdeklődő szempár néz vissza. Őszinte, nagy figyelemmel, bizalommal és várakozással. Biztatok mindenkit, mondjátok el ti is. Elindul az első kör. Mosolygunk, nevetünk, elkomorodunk, újra mosolygunk, adjuk tovább a szót, türelemmel végighallgatjuk egymást. Vakító a napsütés, szétterül a termen.Forrás: Varázshegy, Furulyás G. Katalin blogja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése