- Dolgozol Pannikám?
- És hogy van a család?
- A fiúk dolgoznak?
- És Eszter mit csinál?
- Hogy érzi magát Rita?
- Tibornak van munkája?
Most már ki fogja ezeket a kérdéseket föltenni és megvárni a válaszokat ?
Ki mondja majd, hogy
- Kikészítettem a mogyorót neked, tudom, hogy szereted.
- Kérsz egy kávét?
- Milyen vizet iszol, hideget vagy langyosat?
- Vettem Ziegler ostyát, van édes meg sós is.
- Van parfétorta a mélyhűtőben, kérsz?
Mindez bennem visszhangzik már, mert Magdi elment örökre.
Egy pillanatig tarthatott, míg még itt volt, majd elaludt, hogy azután soha
többé ne ébredjen fel.
Kivel fogom megbeszélni, hogy megyek hozzá jövő kedden?
- Mikor érsz ide?
- Munka után úgy hat-hét körül, de most nem maradok sokáig.
- Jó, várlak.
Volt, hogy egy órát maradtam, volt, hogy egy felet sem.
Tudtam, hogy szereti a meggyes rétest, a házi túrós sütimet, oliadit, a kis
palacsintát. Volt, hogy üres kézzel mentem.
- Minek hozol? – mondta zavart mosollyal az arcán, amikor
meglátta a csomagot a kezemben.
- Ezt most beosztom. A vacsorám lesz egy rétes, a többit
beteszem a mélyhűtőbe, majd máskor eszem meg.
- Tettem el neked finom virslit, tudom, hogy szeretitek, a
G-Robyban vettem, haza viszed a családnak, megeszitek.
Hallgatólagosan, előre le nem egyeztetetten folyt ez az
adok-kapok rituálé közöttünk, magán hordta folyton a váratlanság, a
kiszámíthatatlanság bukéját.
Madárka volt madárcsontokkal. Féltem, amikor átölelem,
eltörik, megroppan az ölelésemben. Rendszeresen azzal viccelődtem, mutattam is, hogy a mutató- és hüvelykujjam által képzett körbe bőven belefért a
csont sovány karja. Nem volt más valósággal, mint csont ás bőr, bőr és csont,
és halovány hús, a húsnak valamiféle utóérzete.
- Miért nem eszel többet?
- Tudod, hogy mennyire keveset eszem. Nem bírok. És nem is
esik jól. Nekem nem okoz örömet az evés. Sosem szerettem enni.
Megjárta, túlélte a poklot, a nyomort, az éhezést, a
nélkülözést. Körúti, jó elhelyezkedésű lakásában élt minden pompa, luxus nélkül,
egyszerűen élt. Házbéli szomszédjai, barátai rendszeresen hívták magukhoz
ebédelni. Kialakult egyfajta rend, amelyben hárman-négyen összefogtak, ebédet
hozattak egy megbízható helyről, és együtt fogyasztották el kinek-kinek
lakásában. Magdinak a ráeső adag is soknak bizonyult, elvitte magának a
maradékot vacsorára.
Így eshetett, hogy madárcsontjai nem töredeztek, csak égbe
kiáltottak. Egyik legjobb barátnőm, a lánya, családja a Föld
másik féltekéjén élt, ritkán találkoztak, hetente többször is beszéltek
egymással telefonon. Szekrénysorán fényképek lányáról, unokáiról, az egész
családról, ritka közös fényképeik. Nem mulasztottam el minduntalan megnézni, újra nézni őket, képzeletemben
végigsimogatni a fényképeken látható arcokat, amikor csak nála jártam. Ilyenkor közelebb éreztem barátnőmet magamhoz, vagy csak a képzeletem játszott velem.
- Van egy-két új kép – újságolta, amikor éppen hazatért a lányánál tett egy
hosszabb látogatásából.
- Nem bírom én már ezeket a maratoni repülőutakat. Fáj az
ülés, fáj az állás, fáj a menés, fáj a fekvés, fáj minden.
Igaz, a fekvést csak a legutolsó útját követően tette hozzá.
Fájtak a csontjai, makacs reumás panaszokkal küzdött mindhiába. Viszonylagos
rendszerességgel járt kezelésekre, felülvizsgálatokra, a házban, ahol lakott,
masszázsra.
- Tüdőrák áttéttel a csontokban – hangzott a kegyetlen
ítélet.
Az utolsó hónapok verdiktje volt ez. Nyolcvanon túl ezt a
műtétet már nem végzik el, a gyógyszerek szedését viszont nem bírta a szervezete,
maradt hát a baráti kemo heti egy-három kezeléssel.
A lányát még megvárta, hogy hazaérkezzen. Megismerte, beszéltek
egymással, a kórházban még együtt töltöttek egy tört napot.
- Most alszom, mert olyan fáradt vagyok – akár ezt is
suttoghatta Magdi két nehéz levegővétel között.
És elaludt örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése