Kedves Zsuzsa!

Budapest, 2012. november 7., szerda

Kedves Zsuzsa!
Nem mondom, hogy könnyebb volna annak, aki nem sír. A Magdi miatt most nem tudtam sírni. A sírás határán táncoltam többször is, de azután visszabillentem a nem-sírásba, pedig annyit gondoltam rá. Nemcsak gondoltam, hanem a lelki szemeimmel látni, hallani véltem. Furcsa játékot játszik a káprázat meg a képzelet az emberrel, de nem tehetek róla. Magdi ott csücsül az agyamban, kérés nélkül úszik elő valahonnan és nem tágít. Pedig én csak néha láttam, látogattam, és mégis ilyen maradandó nyomokat hagyott bennem. Nem is kellett elhatároznom, hogy írok majd róla az Araratban, a blogomban (http://annaszego.blogspot.hu/), ez is olyan természetességgel adta magát. Harkányban hosszú perceken, talán órákon, napokon át körmöltem a vele kapcsolatos emlékeimet a jegyzetfüzetembe, merthogy a laptopom nem volt velem. Ilyenkor leírom, mi eszembe jut, s majd utólagosan lesz belőle levél, vagy blogbejegyzés, vagy marad meg magának úgy, ahogy van, egy elfekvő írásnak a jegyzeteim között árválkodva.

Tegnap álltam neki „Magdi néni, Magdi, Magdikám” II. részének, begépeléséhez, letisztázásának, javításának. Az is bele fog kerülni a blogba, ha nem ma, akkor a napokban. Azt hittem, attól, hogy kiírom magamból az emlékeket, a fájdalmat, akkor könnyebb lesz. De nem lett könnyebb, sőt, egyáltalán nem lett az. Inkább nehezebb, hiszen bármikor újra olvashatom, ezáltal újra élhetem a pillanatokat vele, közelében érezhetem magam.

 

Ezért írok is annyit. Azt vettem ugyanis észre, hogy kiesnek fejemből dolgok, hamar felejtek. Ennek egyetlen ellenszerét találtam magam számára követendőnek, ha leírom a fontosabb eseményeket, mindazokat a momentumokat, amelyek valamelyest megérintenek. Ily módon fennmaradnak a megtörtént, elmúlt, régen eltemetett dolgok, és ez nagyon jó. A blogban rendszeresen olvasom, élem át újra a történéseket a saját szemüvegemen keresztül, a saját stílusomban megírt módon, s ez is nagyon jó. Tudom, hogy ezt a hobbit nagyon kevesen művelik, a közvetlen és tágabb baráti körömben, környezetemben nem is ismerek ilyet. Persze ki is lehet nevetni ezért a hóbortomért, kedvtelésemért, de sebaj. Én jól érzem magam közben, kikapcsol, kihívások elé állít, miszerint le kell tudnom írnom valamit úgy, hogy az másoknak is érdekes legyen, bár az is elég lehet, hogy csupán magamat szórakoztatom el.

Tökéletesen kiiktatódom a világból, amikor írok, mint pl. neked ezt a levelet. Ilyenkor nem lehet hozzám szólni, nem hallom, ha szólnak hozzám, ilyenkor elkerülnek, mert az anya, a Panni el van varázsolva, magába van borulva, megszállta az ihlet, és ilyenkor jobb nem zavarni. Hát ennyit tesz, ha belém költözik a "múzsa" vagy valami ehhez hasonló. Bitang jó érzés. Az ember egy lesz valamivel, amit nem is ismer, csak érez, a gondolatait, a kezeit is részben valaki más vezeti. Csak mikor vége, elvonul ez a bizonyos mindent elsöprő áradat, akkor térek magamhoz egyfajta mély kábulatból, szabályosan ittasan, álom-, gondolat-, érzelem ittasan. Ezt csak az érzi, aki maga is már megélte, s ha már megélte, akkor egyre keresni fogja ezt az állapotot, én is ezt teszem.

A blogban időközben megjelent a „Magdi néni, Magdi, Magdikám” I. és II. része. Nem tervezek III.-at, de ki tudhatja, hogy nem törnek-e elő egyéb emlékek a múltból és elemien sodornak az írás felé, amely – mint most kiderült – nem segít a fájdalom elviselésén. Kinyomtattam mindkét részt és mellékelem.

 

Rettenetesen sajnálom Magdit, ami vele történt, hogy már nincs többé, bennünk él tovább. Örülök, hogy a közelében lehettem, élhettem, hogy szerethettem és ő is szeretett.

Jó volt veled lenni kicsit a reptér felé vezető úton.

Vigyázz magadra és légy jó, ha tudsz!

Puszil:

 

Panni