Magdi néni, Magdi, Magdikám II.

Nemcsak egy madárcsontú madárka volt, hanem szárnyaszegett is, aki csupán félig találta meg a helyét. Hiányzott neki a családja annak ellenére, hogy a téli hónapokat úgy novembertől február-márciusig kint a lányánál töltötte. Bármennyire is furcsa, de onnan haza vágyott, innen pedig ki. Nem találta itthon a helyét, azonban mindörökre ki sem szeretett volna költözni.

Fogadott lányának nevezett. Annak is éreztetett simogatásával, nézésével, beszédével, hallgatásával. Mellé ültem a kanapéra. Egyik kezemmel átkaroltam csontos, kis semmi derekát, míg ő a kezemet fogta két kis madárkeze közé melengetni, simogatni. Csak ültünk így egymás mellett beszélgetve, meg szavak nélkül. Jókat hallgattunk. Olykor a hallgatás beszédesebb volt mindennél.

Negatív volt nagyon és pesszimista. Ha valamiben bizakodtunk, vagy optimistán latolgattuk mi, két barátnő a jövőt, az esélyeinket, Magdi minderre csak legyintett arcán azzal a lemondó mosollyal és mindentudással:
- Ti csak ugráljatok, reménykedjetek, én meg tudom, amit tudok.
Nehezen sikerült jókedvre deríteni, a mosoly ritka és becses vendég volt az arcán.

Ki fogja meghallani a csöngetésem, amikor kinn áll az emeleti verandán és lefelé kutatja szemével a széles, tág udvart, jövök-e már?
Felcaplatok az elsőre, mert lusta vagyok a liftet megvárni. Mikor egyre közeledem, akkor  ismer csak fel, terül el a ritka mosolyok egyike az arcán, amint a szomszéd felé fordul:
- Mennem kell, megjött.
- Megjöttél végre – mondja nekem, mint akinek időtlen időkig kellett várnia rám.
Ki fogja azt kérdezni a telefonban, hogy
- És mikor jössz legközelebb?
- Most nem tudom megmondani, de hétfőn felhívlak, akkor megbeszéljük, jó?
- Jó, várom hívásod.
És olyan hirtelen teszi le a kagylót, vet véget egy beszélgetésnek, hogy kivétel nélkül a szomjúság, az örök kielégítetlenség érzetét hagyja bennem hátra. Vele nem lehetett órákig telefonálgatni, neki a személyes érzékelés volt a fontos. Szerencse, hogy tapasztalhattam ezt viszonylag gyakori viszontlátásaink alkalmával. Az is igaz, hogy nekem is csak ezek a pillanatok számítottak igazán.

Amíg még Magdi néni volt nem tudtam, hogy egyszer valamikor és észrevétlenül Magdi, majd Magdikám lesz nekem. Magázódásból, tetszikezésből – engedélyével, kérésére – lett tegeződés, lépett hozzám, kerültünk egymáshoz egyre közelebb. Olyan valaki lett, aki helyét tekintve, a szívemben elfoglalt helyét illetően tiszteletet, különleges szeretet érdemlő baráttá vált számomra.

Lánya kérte, hogy köszöntsem fel anyák napján, születésnapján, menjek el hozzá Karácsonykor. Egy idő után mondania sem kellett, tudtam, hogy a kedvence a sárga tulipán, nem csak a meggyes rétes. Cesky Krumlov előtt nem sokkal voltam nála. Utána valamikor kerülhetett kórházba. Utolsó napjairól lánya mesélése alapján, hallomásból tudok. Lemaradtam arról, hogy láthassam, elbúcsúzhassam tőle. Így maradhatott meg a kép érintetlennek, amit őrzök róla.

P.S.: Azt hittem, ha kiírom magamból, ami Magdiról elsőre eszembe jut, akkor könnyebb lesz, valósággal megkönnyebbülök. Tévedtem. Súlyosan tévedtem.