Sándor Erzsi - negyedszer

Ma Sándor Erzsi mesél Tomi fiával együtt Szegény anyám, ha látnám címmel nemrég megjelent könyvéről, könyvükről a Libriben az Alléeban.
Lehet, hogy nem is a könyvről, nem csupán a könyvről, hanem a megtett közös útról, amely nehéz volt és göröngyös és oly sok örömmel teli, mint egy élet vagy két sűrű élet általában. Ha tudok, elmegyek végre. Hiszen egy hónapon belül nem ez az első és nem is az utolsó közös megjelenésük, beszélgetésük, találkozásuk önmagukkal, egymással és a közönséggel.

Igyekszem ott lenni, hogy ne csak egy rádiós riport, beszélgetés keretei között élhessem meg kettőjüket, hanem élőben, a nekem annyira fontos pár méter távolságban, kellő közelségben láthassam, hallhassam őket együtt. És veszek végre egy könyvet. Sorban állok hozzá. Odaadom neki. Majd azt mondom, hogy Szegő Panni vagyok, az Araratos, és nagy örömet szerez nekem azzal, hogy beleír. Azt ír bele, amit csak akar és ami előszörre itt és most az eszébe jut.
Az este után folytatom.
Persze nem akkor, nem azon melegében, a benyomások özönében próbálom meg napokkal később nyakon csípni, amit aznap este folyamán és utána éreztem. Irtó jó volt. Olyan szabad, olyan kellemes, olyan boldog. Néztem, hallgattam, degeszre fényképeztem magam. Mintha most vagy soha érzése ketített volna a hatalmába. Soha sem volt saját Sándor Erzsis fényképem (egy-két sikerültet utólag bele teszek, kis türelem). Nem mintha ennek lenne valami jelentősége, bennem mégis olykor felmerülnek, mint ez is itt ilyen mérföldkő szerű megállapítások. Mintha ettől jobban érezném magam. Pedig mégis és igenis. Az a bő egy óra vele és Tomi fiával nekem élmény számba ment. A Klubrádiós hang mellé beúszott végre a kép: egy megfázva is önmagát a maga természetességében adó, ahogy ezt már tőle megszokhattuk és el is várjuk, Sándor Erzsivel, és felszabadult, közvetlen, jókedvű fiával. Írtam, mondtam valamelyik Sándor Erzsi - ikszedszerben, hogy önkéntelenül is, rendezni sem lehetett volna jobban, ahogy a halk, kellemes, elfogódott riporteri terelgetés mellett anya és fia egymásra felelgetett, egymást kiegészítve, gazdagítva, mintegy folytatva múltjukban intenzíven átélt eseményeket, visszaidézve mondatokat, odavarázsolva elénk életük letűnt, mára kiható pillanatait.

Talán a humor, a Sándor Erzsis sajátságos, senkivel össze nem vethető, sem téveszthető humor jellemezte az estet, amellyel a saját fiát is sikerült megnevettetnie, és a nevetés, a helyenként könnyekkel fűszerezett nevetés, amely annyi valamikori nehézségen, fájdalmon, kellemetlenségen óhatatlanul segítette át életük főszereplőit, valamint varázsolta el most egy estére egybegyűlt hallgatóit. Utólag visszagondolva saját magamat hibáztathatom, hogy kérdéseim bennem rekedtek, ebben még javulnom kell...
Persze vettem egy könyvet tőle, amit dedikáltattam vele és Tomi fiával. Az est mellé most már van egy Sándor Erzsis könyvem is. Mondom, fantasztikus egy este volt, ezt már közben is éreztem és tudtam. S hogy végig mosolyogtam a kocsiban az egész utat hazáig, az meg egyáltalán nem volt véletlen.