Sándor Erzsi - harmadszor

Így ketten együtt voltak utolérhetetlenek. Ahogy egymásra feleltek, úgy egészítették ki egymást. Az egyik elkezdte a kérdésre a választ, mire a másik önkéntelenül és a maga természetességében vette át a szót, nem volt zavaró, hogy néha egymás szavába vágtak. A fiút lehetett többet hallani. Hangja erőteljes volt, határozott és lelkes és persze magával ragadó. Bevallom, hogy először az anyja miatt kezdtem el a műsort hallgatni, akit nagyon szeretek, ismerni ugyan nem ismerek, de amit látok, tapasztalok, megélek belőle, amiket olvasok tőle, mind azt mondatja velem, hogy odafigyelek rá és különösen szeretem. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy a fiú, a fia szögezzen oda a székhez a Klubrádió társaságában. 
Együtt megélnem kettejüket nekem ekkor (tegnap) sikerült elsőre és ezt nagyon nem bántam meg. Annyira nem, hogy amikor meghallottam, hogy ők  ketten együtt lesznek Rangos Katalin vendégei a Szabad sávban, akkor úgy ugrottam ki az ágyból, mint akit a darázs csípett meg vagy olyan hatalmas valami, ami nem engedett, hogy az előzőleg félig-meddig át nem aludt éjszakát éppen aznap este hozzam be.
Az első szünetig csak ültem ott és hallgattam, azt nem mondom -, mert ugyan ki hinné el nekem -, hogy odaszögezve, megbabonázva, de azt már igen, hogy csak rájuk figyelve, ami egy rutinos háttérrádióhallgatóra nagyon nem jellemző. Senki nem kényszerített, hogy üljek egy asztalnál és egy beszélgetésre figyeljek három ember között. Azt meg végképp nem mondta senki, hogy vegyek elő egy füzetet és jegyzeteljek. Bátran hülyének lehet engem nézni és még csak nem is berzenkedem ellene, amint egyik oldalt írom tele a másik után a beszélgetés során hallottakkal. Az egész egy eszeveszett versenyfutásnak tűnt a gondolatokért, érzésekért az időben, mintha a tegnap esti óra egyetlen pillanatát sem szerettem volna hagyni csak úgy el- és tovatűnni. Az meg végképp érthetetlennek tűnhet, hogy mégsem jegyzeteimből írom, hanem érzéseimre, emlékeimre hagyatkozva adom vissza beszélgetésük hangulatát. 

Egy közösen megírt könyvről meséltek, amely Szegény anyám, ha látnám címet viseli, frissen jelent meg, s amely az életükről szól. Sírni-nevetni való történetek jöttek elő általában a fiú szempontjából elmesélve, amelyekre anyja sajátos, semmivel és senkivel sem összetéveszthető látásmódjával, humorával felelt. Minden egyes elmesélt életszituáció azt példázta, hogy a felnövekvő vak fiú miképp élte át és küzdött meg az általa elképzelt, elgondolt dolgokért a legkülönfélébb helyzetekben, miközben anyja kétségek között gyötrődött, bizonytalankodott, vívódott, botorkált, vakon tapogatózott a mi helyes és helytelen között, hogyan is csinálja, mely utat, ösvényt, csapást válassza hogy a fiából boldog, önálló, magabiztos ember váljék.

Beszélgetésüket hallgatva úgy gondolom, hogy Sándor Erzsinek és Tamás fiának mindez küzdelmesen és maradéktalanul sikerült.
(Forrás fotók: felül balra a könyv borítója, alul jobbra Kovalovszky Dániel készítette)

2013.november 9-én, szombaton átküldtem Sándor Erzsinek a véglegesnek gondolt írást, amire az alábbi válasz érkezett, amelyet itt is megköszönök:

"Köszi. Azér ez egy kicsit nem pont így van, de nem baj. Asszem a könyv történetei nem a Tomi szempontjai alapján íródtak, és hát vak se voltam, csak tanácstalan. Nem baj. Köszi, tényleg.
üdvözlet--se"