Hamvadó dívák

Talán csak fáradt voltam, az egész heti munka után kimerült, a kora hajnali kelésekben megfáradt és péntek estére türelmetlen. Pedig mintha eleve azt feltételeztem volna, hogy ennek az Adventet hetekkel megelőző, mégis adventiként futó koncert csak sikeres lehet. Hiszen az előadók giga nevek. Díváknak nevezett művészek már önmagukban is meg tudnának tölteni a MüPában egy egész termet. A kísérő zenekar sem utolsó, az örökifjú ötven éves Stúdió 11 Ifj. Rátonyi Róberttel a zongoránál. 

Nem is a karácsonyi hangulatot idéző dalokat vártam, amelyek a műsor második felének utolsó részében meg is érkeztek Szulák Andrea Silent night monóban, szólóban, zenekari kíséret nélküli előadásában, amely rendhagyó hangján, stílusában az est egyfajta csúcspontját jelentette, hanem ehelyett vagy ezzel együtt valamiféle egyre emelkedő, bombasztikus, felejthetetlen élményt. 

Básti Juli énekelte a Hamvadó cigarettavéget bársonyos hangjával, mimikájával, testével játszva. Színészi teljesítményeivel gazdagította Louis Armstrong Wonderful World dalát magyarul, ám olyannyira színtelenül, hogy az amúgy nagyívű, bizsergetős, örök sláger fel sem tűnt, ill. észrevétlenül tűnt el az est programjában. 

Für Anikó hangjára semmi panasz nem lehetett, kitűnő, erős és messze szóló, ám láthatóan színésznői kvalitásai bizonytalanodtak el kissé a ráaggatott bő szoknyájú ruháktól, amelyekben esetlenûl mozgott, nekem legalábbis feltűnt a kontraszt közte és a testhez simuló fekete, csillogó flitterekkel tele rakott, egyik oldalon combig felvágott ruhát viselő Básti Juli vagy Szulák Andrea között. Előadásában a Szabó Edit című szám (Hrutka-Bereményi) igazi újdonság volt nekem már csak azért is, mert nem ismertem.

Az esztrád koncert, merthogy olyasféle lehetett ez az esti két óra, amelyben egy minden lében kanál konferanszié vezette föl sokszor idegesítően belterjeskedve a soron következő slágert, dalblokkot, előadókat, csúcspontjának az első Te meg én (Dés-Geszti) és az utolsó közös számot éreztem, amelyben mindhárom művésznő együtt szerepelt. Az utolsó dal után őszintén hittem a ráadás létjogosultságában, mely ezúttal elmaradt. Elmaradt a maga hirtelenségében, váratlanságában és a magam csalódottságában. Visszamaradt bennem nyomokbannál több jó érzés, egy kevéske karácsonyi hangulat, és a felismerés, hogy három díva néha egyáltalán nem több, mint egyetlen egy valóban jó.