Kézdy Györgyről jut eszembe

Hogy apám mit szólt volna ahhoz, hogy ma nem mentem ki hozzá a temetőbe, ahogy más megelőző hivatalos megemlékezési napokon sem, csak sejtem, egyre határozottabban sejtem, annyira már, hogy szinte tudni vélem, hogy nem szidott volna le érte. Hasonlóképpen nem csodálkozik, amikor a legváratlanabbul állítok be hozzá, minden hivatalos dátumot, apropót nélkülözve, egyszerűen csak úgy. Soha nem értem ezeket a hirtelen beruccanásokat hozzá a temetőbe, és ha már ott vagyok, akkor a többi szerettemhez. Egy-egy kő, simogatás, pár szó, töredezett mondat, adott életszituációimra választ keresve a fennhangon és önkéntelenül feltett kérdésekben formát öltve, csupán néhány rövid perc és már ott sem vagyok.

Érthetetlen a vonzás ezekben a pillanatokban és kevéssé érthető, de tradícionális a távolmaradásom ezeken a november elsejei hivatalos napokon, éppen az ő napjukon.

Eszembe jutott ma is apám, általában elég gyakran, amit meg is írtam az Egy felhőn apámmal bejegyzésben.
A mai napon két éve Kézdy Györggyel készített Neumann Gábor-interjú terelt ellenállhatatlanul apám és a többi kedves hallottam felé. Fel nem foghattam Kézdy György halálát, aki Hrabalhoz hasonlóan egyszer csak, az élete vagy már nem-élete bizonyos pontján úgy döntött, hogy innentől egy perccel sem tovább és kilépett a kórháza ablakán. Olyan magasról, hogy biztosra menjen, úgy és akkorát essen, még véletlenül se lehessen az életre összekaparni. Ő olyan érzékenységű művész volt, akinél egy vers elmondása szabályos felkészülési folyamatot jelentett a költőből, annak korából, a vers születésének körülményeiből, a vers valódi és rejtett mondanivalójából azért, mert ő egyedül csak így tudta felmondani autentikusan a verset, hogy mindezt megfuttatta, átjáratta magán, hogy a leghitelesebben szólaljon meg a költő a versén keresztül általa.
Nem csoda, ha az embert felváltva járja át hideg s forróság szavalatai alatt. Mert velem ez történik, meg az, hogy akaratomon kívül sírni kezdek, azt veszem észre, hogy csorognak könnyeim, kéretlenül folynak, szipogok közben, zsebkendőt keresek, hogy rejtsem magam, próbálom abbahagyni, észre térni, nem megy, a Kézdy-interjú alatt semmiképpen sem. Siratom őt, egy ilyen kaliberű, értékű embert, hogy már nincs, hiába hallom hangját, csüggök minden egyes szaván, még sincs. És nincs már apám, Zoli, Xenia, Nagyi, Elza, anyósom, apósom, olyan sokan, Klaus, Luzsi, Magdi, Jutka, a barátok közül is egyre többen, csak az emlékeimben, emlékezetemben, bennem.