Tóth-Szegő Dániel Edmond: A szem

A szem az ember lélektükre. Bejárat egy másik világba, ami ismerős, mégis teljesen ismeretlen. Határmezsgyéje valósnak és valótlannak, egy olyan határvonal, ami mögött mások a szabályok. Átjáró egy olyan világba, ahol minden lehetséges, mégis, ahova csak nagyon kevesen juthatnak be. Ez a lélek világa.

A szemem. Mond, Te mit látsz, ha a szemembe nézel? Nézel Te még egyáltalán a szemembe? Igazad is van, hiszen vannak olyan világok, ahova jobb nem betekinteni, mert a „minden lehetségesbe” olyan szörnyűségek is beletartozhatnak, amik ép ésszel fel nem foghatók.

Gyermeki próbálkozás, de megpróbálom pennavégre kapni azt, amit láthatnál, ha elég sokáig tekintenél az íriszem mögötti fennsíkra.

Gyere, fogd meg a kezem és szállj velem alá. Téged beengedlek. Repüljünk téren és időn át, egy olyan helyre, ami tökéletesen valótlan, mégis számomra a legvalóságosabb. Ennek a világnak nincs fala, nincs határa, így bárhova süvíthetünk a szelek szárnyán, a gondolatnál is sebesebben. Azért persze ege és padlazata létezik még, ami annál érdekesebb. Kérlek, lassíts, ne repüljünk tovább céltalanul, hisz ez a táj nem akar változni, bármerre is szállunk. Pihenjünk meg picit. Ha most lenézel, láthatod miből áll e felszín. Sivatag, ameddig csak a szem ellát. A legapróbb és legfinomabb szemcséjű homok, ami csak létezhet. De miért csak sivatag, ha ebben a világban bármi lehetséges? - kérded talán. Ha arcomra tekintesz, csak a szomorúságot láthatod, de a választ le nem olvashatod.

Ha elég figyelmesen figyelsz, talán Te is hallhatod ezt a furcsa zajt. Hátborzongató, mégis újra és újra felzendül időközönként. Gyere, keressük meg a forrását. Ha tanácsolhatom, lábaddal ne érintsd ezt a pusztát, mert még itt a magasban is érzem, hogy a sivatag izzik, forró a felszín. Látod már Te is, kedves útitársam, hogy mi adhatja ki ezt a csörömpölő hangot?

Igen, ez itt a végtelen tér közepe. Itt áll az a hatalmas üvegszív, ami soha nem pusztulhat el, amíg ez a világ, világ. Ez az ő átka. Neki csak az otthonát adó világ teljes pusztulása hozhat végső nyugalmat, mikor a menny és pokol végleg egybeolvad itt, a senki földjén. De ez vajon tényleg a senki földje? Látni eddig még senkit sem láttunk, az igaz. De ez nem jelenti, hogy nincs is itt rajtunk kívül senki. Ezt ne feledd. Tudod, itt bármi lehetséges.

Fontosabb kérdés talán, hogy miért van a szív üvegből? Erre magad is rájöhetsz, de ezt elárulhatom. Itt mindig abba az anyagba burkolja magát a szív, amibe a lélek állapota öltözteti. Sajnos az üveg az, ami most erre a világra a legjobban jellemző. Hiszen ez az üveg kristály tiszta, könnyen átláthatsz rajta, nem titkol előled semmit. Mindemellett élettelen és szilárd, dobbanni nem képes, megmerevedett test. És mi a legjellemzőbb rá? Az, hogy hihetetlenül törékeny. Még egy kisgyermek is képes lenne egy icipici ütéssel szilánkokra zúzni ezt a hatalmas szervet.

De a hang! Képzeletbeli szárnyaiddal csapkodj ellenkező irányba, hátráljunk el tőle kicsit, ha tanácsolhatom, mert én már tudom, mi következik. Ne ijedj meg attól, amit látni fogsz, csak ne nézz bele közvetlenül. De hogy láthassuk is, hogy mi történik, lelassítom „picit” az idő kerekét.

Egy hatalmas villám szakítja át a lég részecskéit. De ez bizony nem hétköznapi villám. Az cikázva pásztázná át az eget. Ellenben, ez tű egyenesen jön, eltéríthetetlenül. A kegyetlensége a szépsége. Ahogy a villám hegye eléri az üvegszív héját, a keletkező repedés még a villámnál is gyorsabban terjed szét a felszínen. Még jó, hogy most olyan sebesen folyik az idő homokja a nagy órában, hogy az a szem, ami egy másodperc alatt hullana alá, most csak egy év alatt éri el testvéreit odalent. Így láthatod, ahogy minden repedés tovább ágazik, és a felszínt minden irányba behálózva, milliárd darabra szabdalja szét. Ahogy a villám hegye belép a szívbe, a test nem bírja tovább a terhelést, nem bírja fent tartani alakját, és egy sikoltó hangra emlékeztetve, hatalmas morajlással robban szét. A robbanás olyan elemi erejű, hogy még minket is hátravet a levegőben. Bucskázva pörgünk a sivatag felett, miközben az üvegszív apró izzó szilánkjai bőrünket égetik. Semmi gond, ne félj, ez itt mindennapos. Idővel alábbhagy a lökéshullám, és mi is újra kinyithatjuk a szemünket.

A pusztítás a maga nemében tökéletes. A szív helyén csak egy kráter áll, amiből a robbanás miatt minden tovaszállt. Ha jobban megnézed, a kráter alját mégis homok fedi. De hisz ezek a szív szilánkjai! Igen, a homok valójában nem más, mint porszem nagyságúra zúzott üveg. Ezért izzik itt az egész sivatag! Ezért láthattad az arcomon a végtelen szomorúságot, mikor rákérdeztél, hogy „miért csak sivatag?”.

Mert én tudtam, hogy ez a sivatag, - ami felett órákig repültünk, hogy a közepére érjünk - mind ebből az üvegszívből származik. Mégis, hogyan lehetséges ez? Mondtam, a szív ebben a világban nem tud elpusztulni. Ez az átka. Bármennyire is fáj neki minden egyes alkalommal porrá szakadni, megsemmisülni, újra itt lesz. És a villám újra belecsap, megöli újra. Ez megy már itt egy jó ideje. Ennek a hangját hallottad ismétlődni. Ezt a túlvilági sikolyt a robbanás zenéjének aláfestéseként.

Kérlek, ne érintsd meg a homokot, miközben vizsgálgatod, tudod, izzik. Igen, látom, amit észrevettél, igazad van. Minden szemcse egy kis üvegkristály, aminek felszínén tükröződik valami. Ne! Kérlek, ne nézd olyan közelről, nem akarom, hogy meglásd, mi tükröződik rajta. Gyere csak picit távolabb tőle, mindjárt láthatsz valami újat.

Érzed Te is? A lég megváltozott. Lezuhant a légnyomás, megállt körülöttünk a levegő. Elcsendesült minden az amúgy is síri csendben. A füled fájdul már bele ebbe a némaságba. A levegő megtelt statikussággal. Már közel van. Az elektromosság a levegőben szinte érezhető, szikrát vet. Nézd csak, a homok alattunk furcsa táncba kezd. A lég delejességétől pattogni kezdett egy-két szemcse. Majd egyre és egyre több ugrik ki a többiek közül váratlanul. Mi lehet ez? Ez a vihar előjele, a vihar előtti csend.

A lélek vihara.

Félsz? Jól teszed, mert a háborgó lélekben tomboló viharnál kevés pusztítóbb erő létezik. És itt is van, megkezdődött! Először csak egy-egy csepp hullik alá az izzó homokra, sistergésre szólítva azt. Majd egyre több és több fekete vízcsepp szakad alá a pillanat töredéke alatt. Még szerencse, hogy nem szárnyakkal, csak a gondolat erejével repülünk. A sistergő homok, üvöltésbe kezd, ahogy a jéghideg vizet nyelni kezdi. Erre az ég sem maradhat válasz nélkül. A villámok dübörgő bömböléssel csapnak a sivatag felszínébe. Ez most nem egy nagy óriás villám. Millió és millió villám tépi a kopár felszínt. De a villám nem áll meg, behatol a homokszemek között, halad lefelé a világ gyomrába, ahol az üvegszív mindig újraéled. És mi történik, ha a villám homokba csap? Megolvasztja azt, méteres üvegcseppkőt hozva létre a sivatag felszínében. És mi is valójában ez a furcsa cseppkő-forma üveglándzsa, ami ellenben névrokonával nem évszázadok alatt készül. Szegek ezek a lélek sivatagának felszínében. Millió szög, a tengernyi szívszilánk között. De a vihar nem áll el, zuhog és zuhog egyre erősebben. Ez már özönvíz. A szemed alig bírod nyitva tartani. És ahogy hunyorogva a felszínt nézed, láthatod, ahogy a víz egybeáll, új felszínt alkotva a sivatag felett.

Ne, ezt nem akartam… Kezded észrevenni azt, amit minden kristályszemcse felszínén tükröződni láttál. Egy hatalmas arckép rajzolódik ki alattunk a vízen. Hogy kié az, még nem kivehető. Áldom az esőt, mert nem ad tükröt a vízfelszínnek, és elrejti a könnyeimet az arcomon.

Tudhatnám persze, hogy az embert mindig is a kíváncsiság vitte előre, és Te sem fogod tudni megállni, hogy fel ne nézz. Ki ne akarná az Isten arcát meglesni, igaz? De ki az isten ebben a világban? Ki az, aki a villámokat szórja? Aki a hatalmas üvegszívet újra és újra összetöri. Ki az, ki a vihart kavarja, és a villámaival tüskéket alkotva ver szöget a lélek falába?

Emlékszel? Még utazásunk elején mondtam, hogy lehet, nem vagyunk egyedül.
Mikor felnézel, meglepődsz. Nem egy tűkörre számítottál az égben. Elárulom, én is azt látom, amit Te, így az nem tükör. Erre Te is rájössz, mikor látod, hogy az arc nem úgy rezdül, mint a Tiéd. Igen, jól látod, Te vagy fent az égben! Te vagy ebben a világban az Isten! Neked csak egy szavadba kerül, és itt minden elpusztul, vagy minden feléled. Egy ember kezében ekkora hatalom sosem jó…

Ahogy az arcod nézzük a menny padlóján, a fény megváltozik. A halott szürkeséget valami bántó homály váltja fel. Mint valami óriás karjai, úgy ölelnek minket át a sötétség nyúlványai. A vihar is mintha új erőre kapna, úgy kezd iszonytatos bömbölésbe. Nem kellett volna felnéznem nekem se… Ezt most nekem köszönhetjük. Úgy zúdul ránk a víz, hogy nem tudod nyitva tartani a szemed, szád. Már szinte fuldoklunk. Bármennyire küzdünk ellene, nem tudunk feljebb szállni, belep minket a víz, ellep mindent. Vergődünk a víz alatt, és a legrosszabb benne a reménytelenség. Az, hogy érzed, nincs kiút. Az utolsó másodpercek közelednek, mikor már a vizet nyeled levegő helyett. És ekkor lep meg az a felismerés, hogy a víz, amit láttál leesni az égből, nem édes, hanem sós. Hogy miért? Mindjárt megérted.

Nem kínozlak tovább, kivetlek ebből a világból. Megszakítom utazásod, bezárom a kaput, amin beengedtelek. Lehunyom szemem. Ennyire egyszerű. És a világ, ami mögötte van, bezárult előtted. Ami Neked csak egy kirándulás volt, az nekem a mindennapi teher marad, de csakis az enyém, bennem. És a sok „víz”, amibe majdnem belefulladtál… Látod már? Bármilyen erősen zárom le a kaput, kiszökik mellette, kicsordul. Már érted miért volt sós… Könnyben fürödtél…

                                                                                                         By TSzDE

Álmaimban sem gondoltam volna, hogy Dani fiam ilyent és így tud írni, ill. valamikor a régmúltban, kora ifjúságában találkoztam már írásaival, amelyek valahol magukban hordozhatták e mostanit. Egy pillanatig sem lamentáltam rajta, hogy írása bekerüljön-e az Araratba, a kérdés csak az volt, hogy mikor. Azt gondolom, hogy az idei június, anyám hónapja nem is indulhatna méltóbban és a maga egyedi módján különlegesen, mint Dani ritka megnyilvánulásával, amelyhez szóbeli engedélyét bírom. 

Dani, drágám, mélységesen érteni vélem legbensőbb érzéseidet és nagyon szépen köszönöm neked.