2013. június 11., kedd

Cziniel

Az árvíznek kellett eljönnie, hogy bemenjek a Czinielbe. Mindig is vágytam rá, hogy nézzünk körül, tapasztaljuk meg a hangulatát, amely ha van, azon mód ragad rá az emberre. Eddig mindig csak elhúztunk a cukrászda mellett. Tőlem, az anyós ülés perspektívájából is csak annyira futotta, hogy
-Nézd, milyen jól hangzik a neve: Cziniel.
Cziniel  nyomában rögtön ott támadt bennem kéretlenül is a ciripel, meg a csiripel, a csivitel, és honnan, honnan nem a Bridget el (Bridzsit el).
-Egy Czinielben az nem lehet, hogy nem jó a krémes! – puhítottam az igencsak nehezen puhítható, inas és nyakas Tibort.
És ez így ment hónapokon keresztül.  Míg nem az árvíznek kellett eljönnie, hogy betérjünk a Czinielbe. Elmentünk ugyanis a Pók utcai lakótelepre, ott is a Nánási útra, hogy megnézzük, hol tart a Duna, meddig merészkedett ki a kertekbe. Furcsa egy igény, időtöltés árvíz idején a megemelkedett, medréből kiöntött vizet nézegetni. Meglepetésemre, adóztunk ennek a különös hóbortnak nem is kevesen.
Szokatlanul csöndes, autóktól mentes volt ezen a vasárnap délelőttön a Nánási út. Rendőrök szórt csoportjai védték az utat a kitett korlátok, jól látható színes szalagok mellett a véletlenül és kevésbé akaratlanul odavetődő autósoktól. Mikor átvágtuk magunkat a lakótelep házai között, kijutottunk a kihalt, Duna felőli sávjában a Duna vize által addigra már részben fedett úttesthez, éppen a Cziniellel szemközti részen. A cukrászdába való átjutást semmi, senki, még a víz sem akadályozta, az innenső oldalán is vígan működött a konkurencia. Óhatatlanul nyilallt belém, most jött el számunkra a Cziniel ideje.
-Gyere, kóstoljuk meg, milyen a Cziniel féle krémes.
Minden cukrászdában legelőször a krémest próbálom meg: simát, franciát, házit, Bécsit, teljesen mindegy, csak krémes legyen. Ezen mérem le magát a krémest, és érdekes módon az összes többi süteményről a krémesen keresztül alkotok még látatlanban véleményt. Tudja ezt jól Tibor, aki most nem vitatkozott, az időnkből futotta, egy krémesre elegendő pedig még bőven lehetett a pénztárcánkban.
Egy ilyen Cziniel féle cukrászdába kíváncsisággal telve, kicsit félve lépek be. Mire nyitok rá, vajon mit látok, tartogat-e a süteményes pult valami ígéreteset számomra, labdába tudok-e rúgni  egyszerű látogatóként egyre üresedő pénztárcával a feltálalt kínálat láttán. Egy seregnyi, csupán a tudat alatt megfogalmazódó kérdés, kétely.  A csöndes válaszok a gazdagon megrakott pult tanulmányozása közben születnek meg. Ilyenkor dől el, hogy visszatérő vendégévé válok-e egy olyan cukrászdának, mint a Cziniel, vagy csupán a Sors szeszélye folytán és nem egészen véletlenül sodródtam ide. Döntő érvnek bizonyul számomra a kínálat gazdagsága, minősége, árszintje. Mindezek tanulmányozása után gyanítom, hogy a Cziniel sütemény-múzeum látogatói leszünk inkább.
A Ruszwurm krémest még megkóstoltuk, megállapítottuk, hogy különleges, egyedi az íze, ám patinás neve ellenére sem nyomja el múltbéli, egyéb helyeken fogyasztott krémesek tündöklő, el nem évülő emlékét, ízét, illatát, állagát, kinézetét. Egy legközelebbi látogatásunkkor fog majd csak kiderülni, hogy a Francia krémes lett volna-e a jobb választás. A kerthelyiségben viszont igen kellemes volt az ülés, semmittevés, szemlélődés, dacára annak, hogy a szomszédos kertben ott állt a Duna és csak az elválasztó kerítés beton talapzata védte meg a Czinielt a víztől. Közben egyre azon tépelődtem, vajon elég lesz-e, hogy a cukrászda neve Cziniel, Cziniel, a fülemben, fejemben csiripel: Cziniel, Cziniel?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése