-Nézd,
milyen jól hangzik a neve: Cziniel.
Cziniel nyomában rögtön ott támadt bennem kéretlenül
is a ciripel, meg a csiripel, a csivitel, és honnan, honnan nem a Bridget el
(Bridzsit el).
-Egy
Czinielben az nem lehet, hogy nem jó a krémes! – puhítottam az igencsak nehezen
puhítható, inas és nyakas Tibort.
És
ez így ment hónapokon keresztül. Míg nem
az árvíznek kellett eljönnie, hogy betérjünk a Czinielbe. Elmentünk ugyanis a
Pók utcai lakótelepre, ott is a Nánási útra, hogy megnézzük, hol tart a Duna,
meddig merészkedett ki a kertekbe. Furcsa egy igény, időtöltés árvíz idején a
megemelkedett, medréből kiöntött vizet nézegetni. Meglepetésemre, adóztunk
ennek a különös hóbortnak nem is kevesen.
Szokatlanul
csöndes, autóktól mentes volt ezen a vasárnap délelőttön a Nánási út. Rendőrök
szórt csoportjai védték az utat a kitett korlátok, jól látható színes szalagok
mellett a véletlenül és kevésbé akaratlanul odavetődő autósoktól. Mikor
átvágtuk magunkat a lakótelep házai között, kijutottunk a kihalt, Duna felőli
sávjában a Duna vize által addigra már részben fedett úttesthez, éppen a
Cziniellel szemközti részen. A cukrászdába való átjutást semmi, senki, még a víz
sem akadályozta, az innenső oldalán is vígan működött a konkurencia. Óhatatlanul
nyilallt belém, most jött el számunkra a Cziniel ideje.
-Gyere,
kóstoljuk meg, milyen a Cziniel féle krémes.
Minden
cukrászdában legelőször a krémest próbálom meg: simát, franciát, házit, Bécsit,
teljesen mindegy, csak krémes legyen. Ezen mérem le magát a krémest, és érdekes
módon az összes többi süteményről a krémesen keresztül alkotok még látatlanban
véleményt. Tudja ezt jól Tibor, aki most nem vitatkozott, az időnkből futotta,
egy krémesre elegendő pedig még bőven lehetett a pénztárcánkban.
Egy
ilyen Cziniel féle cukrászdába kíváncsisággal telve, kicsit félve lépek be. Mire
nyitok rá, vajon mit látok, tartogat-e a süteményes pult valami ígéreteset
számomra, labdába tudok-e rúgni egyszerű
látogatóként egyre üresedő pénztárcával a feltálalt kínálat láttán. Egy
seregnyi, csupán a tudat alatt megfogalmazódó kérdés, kétely. A csöndes válaszok a gazdagon megrakott pult
tanulmányozása közben születnek meg. Ilyenkor dől el, hogy visszatérő vendégévé
válok-e egy olyan cukrászdának, mint a Cziniel, vagy csupán a Sors szeszélye
folytán és nem egészen véletlenül sodródtam ide. Döntő érvnek bizonyul számomra
a kínálat gazdagsága, minősége, árszintje. Mindezek tanulmányozása után
gyanítom, hogy a Cziniel sütemény-múzeum látogatói leszünk inkább.
A
Ruszwurm krémest még megkóstoltuk, megállapítottuk, hogy különleges, egyedi az
íze, ám patinás neve ellenére sem nyomja el múltbéli, egyéb helyeken
fogyasztott krémesek tündöklő, el nem évülő emlékét, ízét, illatát, állagát, kinézetét.
Egy legközelebbi látogatásunkkor fog majd csak kiderülni, hogy a Francia krémes
lett volna-e a jobb választás. A kerthelyiségben viszont igen kellemes volt az
ülés, semmittevés, szemlélődés, dacára annak, hogy a szomszédos kertben ott
állt a Duna és csak az elválasztó kerítés beton talapzata védte meg a Czinielt
a víztől. Közben egyre azon tépelődtem, vajon elég lesz-e, hogy a cukrászda neve
Cziniel, Cziniel, a fülemben, fejemben csiripel: Cziniel, Cziniel?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése