Anikó zöldborsólevese

Mindenkinek kell, hogy legyen legalább egy zöldborsóleves élménye, ez idáig azt gondoltam, hogy nekem az anyámé, ahogyan ő készíti. Olyan sok zöldborsó giril-gurul ugyanis mindenfelé az országban, hogy szinte észrevétlenül verődnek össze, gurulnak a lábosba bele, hogy leves (vagy főzelék) legyen belőlük.

Nem kétlem, hogy lehet a zöldborsólevest az Anikóénál jobban, erőteljesebben, mondhatni markánsabban is fűszerezni. Megkockáztatom, lehet az övénél még jobban édesíteni. Egyet nem lehet viszont, nála jobban úgy megfőzni, hogy egy cégnél a nagy többségnek, majdnem mindenkinek szinte egyhangúan az legyen az érzése, hogy mennyire finom volt. Az is úgy érzi, aki különben gazdagabban fűszerezné, jobban sózná, borsózná, vagy éppenséggel több cukorral édesítené.

Anikó zöldborsólevese a leveseknek azon fajtájához tartozik, amelyet mindenki szívesen kanalaz. Talán azért, mert elég borsó van benne és sárga- meg fehérrépa. Nokedliből sem látszik hiányozni. Kellemesen és kiegyensúlyozottan van berántva vagy tejföllel behabarva. Még petrezselyem levélkék is úsznak a felszínén. Úgy lehet elkészítve, ahogy a Nagy Könyvben van a zöldborsóleves a levesek között megírva, pluszban egy kis szívvel-lélekkel gazdagítva.

Egyik teli kanál zöldborsólevessel a szájba, majd üresen ki, megint telivel be, utána üresen ki, csak eszi, eszi az ember a zöldborsólevest, amely a meleg és a forró határmezsgyéjén egyensúlyozik a hőmérsékletét tekintve. Nem égeti sem az ajkat, sem a nyelvet, éppen olyan, amilyennek egy valamicskét is magára adó zöldborsólevesnek lennie kell. És amikor az ember végig eszi, a legutolsó kanálcsapással is kikanalazza az utolsó utáni csöppet is a leveses tányérjából, akkor fogja el az embert egyrészt a kitűnően elkészített zöldborsóleves elfogyasztását követő öröm, másrészt az afeletti fájdalmas veszteség érzete, hogy immáron egyetlen csöppel sincs több Anikó zöldborsóleveséből.

Nincs mit tenni, várni kell a következő zöldborsólevesre, az Anikóéra.

2013. június 6., csütörtök

Nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem annak, hogy ilyen gyorsan végem van. Akkor a legjobb, amikor még félkész vagyok, összeálltam már, látom ki mindenkivel kerültem egy levesbe, elég a hely a lábosban mindannyiunknak, zöldeknek, sárgáknak, fehéreknek. Úszkálunk a víz adta tág térben. Fejünket éri só, bors, egyéb fűszer, nem is tudom, mi minden. Közénk fér még a nokedli is, pedig nincsenek kevesen. A legvégén a szakácsnő, ha jól tudom, Anikónak hívják, még petrezselyemmel is megszór bennünket. Mire kész vagyok, totálisan kész, a nagy leveses tározóban állok, várom soromat. Kitüntetett a szerepem, én vagyok az első fogás. Meleg és a forró között lebeg a hőmérsékletem, éppen hogy nem égetem meg az emberek száját, nyelvét. Így talán nem tudnak olyan gyorsan lenyelni, kénytelenek meg-megállni, kicsit várni, míg lehűlök, közben egymással is beszélgetnek.

Úgy látom, hogy finom lehetek, mert nem győzök a kanálra kerülni, aztán le a bendőbe, megint a kanálra és ismét le, nem mondom, hogy kellemetes volna ez a lefelé a sötétbe, akár egy meleg katlanba való rendszeres zuhanás.

Egyszer csak elfogyok a tányérból, hiába keresnek-kaparnak a kanállal, hűlt helyemet találják. Tényleg nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem annak, hogy ilyen gyorsan végem lett. Egy biztos, tegnap voltam és még leszek.   

Nincs mit tenni, várni kell egy ideig rám, az Anikóéra.

2013. június 7., péntek