Te csak ülsz itt magadnak és somolyogsz. Amúgy komoly vagy és tök jól nézel ki. Tudom, mert ilyennek ismertelek és éppen ilyennek szerettelek meg. Mondjon bárki bármit, arcodon vitathatatlanul ott a mosoly a szájad szögletében, meg a szemeidben.
Örûlök mosolyodnak, de most úgy letörölném a képedről. Igazán tudhatnád, hogy mindennek megvan az ideje, a jókedvnek is, meg a szomorúságnak. Rád nézek, arra a somolygós pofikádra és most mondd meg, hogy a fenében tudjak melletted szomorú lenni? Nem mintha annyira szeretnék szomorkodni, de a fene tudja, valahogy illik. Pontosan úgy nézel ki a fejedből, mintha azt mondanád, hogy ezen a napon, ebben a pillanatban felejtsem a bút és csak úgy szimplán örüljek neked, elég lesz, ahogy szoktam.
Odamegyek hozzád, lassan karnyújtásnyira vagy tőlem, a távolság rövidülésével mosolyod vigyorrá növi ki magát. Hogy merészelsz mindent és mindenkit kinevetni? Fajsúlyos dolgokat megkérdőjelezni? Játszani komolyságokkal, kifordítani, befordítani, ahogy neked tetszik, azt mondani szinte, hogy ne vegyek semmit sem komolyan, különösen ma semmiképp?
Ledörgölném ezt a bizonyos somolyt, mosolyt, vigyort az arcodról, tudom, minden erőlködés fölösleges. Ez a huncut mosoly a fényképeden az urnád alatt most már mindörökre a tiéd meg kicsit az enyém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése