Felsőszölnök - másodszor

Amikor az ember túlteszi magát a település nevén, hogy mennyire furcsa hangzású is, és azon, hogy mennyire messze van, hiszen az ország legnyugatibb pontja, útközben rájön és felfogja, milyen szép helyen jár, ha nem becsukott szemmel vezet vagy utasként ül az autóban.
Nem az épületek emelik ki szépségét, mert azok jószerivel beleidomulnak a tájba, hogy éppen csak annyit vegyenek el belőle, amennyi feltétlenül szükséges. A falu és környékének fekvése, ami azonnal magához köti a pillantást. Dimbes-dombos, erdőkkel dúsan megrakott tájban vezet az út Szentgotthárdon, Alsószölnökön át Felsőszölnökre, Szlovénia előtti legutolsó magyar településre, amelyet kilencven százalékban vendek, szlovének laknak. Én ugyan nem találkoztam egyetlen élő venddel sem, hacsak az nem volt az, aki nekem Felsőszölnök vendi lakosairól beszélt.
A faluközpontban a házak kissé közel kerültek egymáshoz, templomhoz, iskolához, Coop bolthoz, egy-két vendéglőhöz, na jó, legyen, kocsmához vagy valami erre utaló vendéglátó-ipari egységhez, egyébiránt a falu teljes, mintegy hat kilométer hosszában, egymástól tisztes távolságban láthatóak elszórtan a házak, kertek, háztáji gazdaságok.
A Julianna Panzió szállásunk színtere a Felsőszölnök, szlovénul Gornji Senik (kaszáló, szénapajta) határát jelző táblán túl fekszik. Lehetne a két panziós épület teljességgel magányos, de nem az. Az egyik oldalról egy valakinek a háza szegélyezi, míg az átellenes oldalon egy kivert ablakú volt kaszárnya amúgy szimpatikus, de így egy kicsit nagyon elhagyatott épülete áll. Fiatal kutyuska őrzi, aki egy kutyaházhoz láncolva éli napjait, várva a napi ellátást, valamint valamit, hogy történjen ezen, ha nem is a világ, de Magyarország végén valami, vagy járjon erre valaki, aki vagy ami miatt ugatnia lehet.
Julianna előre felé zöld erdővel borított dombra néz, míg hátra felé a változatosság kedvéért szintén sűrű zöld lombozatba ütközik a szem, a fül meg icinyke picinyke patakocska csobogását hallja a hangos madárcsicsergés mellett. A levegőt nem is belélegzi az ember errefelé, hanem harapja és fizikailag érzi az arcában, orrában, szájában, fején, mert ebben a zöld buborékban szinte más sincs, mint sok, még több, mi több, rengeteg zöld és levegő.