Apáink után

Azt hiszem, soha nem tudtam túltenni magam apám halálán. Tizenöt éve már szinte napra pontosan májusban ilyenkor ment el. Látható jelei voltak először lassú fogyásának, majd villámgyors, kézzel fogható elfogyásának. A kevés egyik szer a másik után csak a reményt villantotta fel időlegesen, hogy azután az újabb pusztítás jeleit lehessen apámon felfedezni. Láttuk egyértelmű fizikai romlását, súlyvesztését, egyre nagyobb fokú étvágytalanságát, álmatlanságát, úgy tűnt, semmi nem állhatja útját a tragikus végkifejletnek. Butaság, logikátlanság, a tények teljes ignorálása lehetett részünkről, amikor mégis úgy gondoltuk betegágya, betegszéke, betegasztala mellett, hogy biztos megfordul, mi eleve elrendelt lehetett. Nem adtuk fel, miszerint egyszer csak elkezd enni és szép lassan felerősödik. Hittünk abban, hogy majd elmarad az a rettenetes köhögés, amely egyre gyakrabban szaggatta, rázta csonttörékeny testét, és sivítva repítette ki belőle erejét megrázó lökésenként.
Az utolsó utáni pillanatig ragaszkodtunk hozzá. Nekem személy szerint az olyan apa is a legdrágább és szeretett volt, aki viszonylag rövid idő alatt lett tapinthatóan árnyéka önmagának. Mit számított már, hogy mélyre ható, éjszakába nyúló beszélgetéseink elmaradtak, hogy fizikai állapota köszönő viszonyban sem volt az addig megszokottal, hogy témáink az egészségére, az evésre, gyógyszerekre és szóba jöhető gyógymódokra zsugorodtak, amelyek mellett - érthető módon - egyre kisebb helyet foglaltak el a családról, a világról, egyáltalán a kívülről érkező hírek. Ebben az elesett állapotában is ő volt az apa, a férj, a nagypapa, Péter.
Észrevétlenül és magától értetődően és automatikusan jönnek elő és vissza mindezen régen eltemetettnek hitt érzések, amikor egy kedves kolléganőmnek éppenhogy a napokban ment el az apukája egy hosszú, súlyos és fájdalmas betegség nyomán. Magától értetődően és a maga természetességében érzem át, ill. csak nagy valószínűséggel sejthetem, miken mehet át, mi zajlik benne, milyen érzelmi mélyrepülésben lehet most része. Saját megélt tapasztalatomból tudom csupán, hogy a friss fájdalom, a gyász persze majd sápad az idő múltával, azonban apáink égető hiánya mindenképpen megmarad. Egy végtelenül szeretett, tisztelt embernél, mint apáink, ez éppen így van jól. És majd anyáink?