Egy ilyen jelenség valószínűleg éppen olyan Tahiban, mint másutt. A fene számít rá, pedig a meteorológus tudorok megmondták, hogy szombat délután itt-ott-amott váratlan felhőszakadás várható. Ki várta volna itt Tahiban, amikor egy szem felhő nélkül ragyogott akadálytalanul a nap. Később a kevéske összeverődött felhő sem okozott különösebb gondot. Igaz, amikor haza fele tartottunk a sétánkból, éppen abból az egy szem fölöttünk lévő felhőcskéből méretes cseppek tréfáltak meg hirtelen bennünket. Jól esik a nyári záporocska, ha kellően meleg van és a zápor is inkább simogató, mintsem barátságtalan.
Időben értünk haza ahhoz, hogy a mennydörgéseket a ház biztonságából, a terasz részbeni védettségéből hallgassuk. Nem sok idő kellett hozzá, míg rázendített az ég és egyszerre valósággal leszakadt. Ömlött az eső olyan sűrűséggel, hogy jószerivel eső, eső, csak függőleges vonalakat rajzoló eső látszott körülöttünk. A teraszra kétoldalról is beömlött a víz. Milyen jó, gondoltam, hogy a délelőtt eltakarítottam a téli csend nyomait, piszokját, szemetét, akárha ne tettem volna, az áradó eső szempillantás alatt írta át a rendet és a koreográfiát. Apróbb-nagyobb jégszemek potyogtak, ütköztek a tetőnek, s pattogtak le róla. A cseresznyefa, a tuják töve körül jégkör alakult ki átmenetileg. A szűnni nem akaró esőben Tibrom úgy döntött, hogy kilocsolja a hordókban felgyülemlett vizet, helyet csinálva a gazdag eső adta újabb kínálatnak. Murisan nézett ki az egyik kezében az esernyő el, a másikban a vízzel telt kancsóval, miközben egyre elvadultabban zuhogott. Az esernyő dacára sikerült alaposan megáznia, mire sehogy sem bírtam az arcomra kúszó mosolyt elfolytani.
A felhőszakadás nyomot hagyott az utcánkban, fájón mutatva meg, hogy mennyire hiányzanak a csatornanyílások. A vizek fékeveszetten és szabadon rohantak végig az utcán, középen, széleken egyaránt, ahogy az utca íve engedte. A már-már patakokba duzzadt víz így jutott el az utca közepéig és hozzánk, kedvtelve, vadócan és lehengerlően lépve át kocsibejárónkat, áradva, gátlástalanul ömölve be a kerítésünk alatt. Csak folyt, csak folyt a sáros, narancssárgás, barna lé, mintha sosem akarna véget érni. Bevallom, félelmetes volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése