Már csak betyár becsületből is ott kellett volna maradnom éjfélig, hogy végig hallgassam az írásokat, személyes emlékeket, amelyeket a Holocaust során családtagjaikat, rokonaikat elvesztett emberek írtak A Holocaust és a családom FaceBook oldalon és a Centrál Színház - Sándor Erzsi háttér szervezésében - nem kevesebbre vállalkozott, mint az eredeti szerzők, úgymond az utca embere saját történeteinek saját, valamint a színház színészeinek legjavának előadásában hattól éjfélig tartsa ébren az érdeklődést a hallgatóságban.
Nem is lett volna ebben semmi hiba, ha esetemben másnap nem tornyosul ott egy munkahely, és nem nyomja rá intenzíven követelődző bélyegét egész napomra látástól mikulásig, ami idő előtti kelletlen távozásomat magyarázza. Talán ha péntek lett volna és nem ez a hét eleji kedd...
Aki megkérdőjelezi a Holocaust megtörténtét, aki unalmasnak tartja, hogy évről évre szó esik, megemlékeznek róla, gyalogos Béke menet indul, autóbuszokkal, vonatokkal mennek ki az egykori lágerekhez, zsidók százezreinek kiirtásának színhelyére, azoknak bátorkodnám javasolni, hogy ezt az egyetlen keddet este hat és éjfél között töltsék az egyszerű ember privát fájdalmának, veszteségeinek meghallgatásával a Centrál Színházban, amelyből az elkövetkező évek folyamán akár csöndes, biztos, töretlen hagyomány is teremtődhetne.
Sohasem unalmas az egyes és átlag ember története. Bármennyire is furcsa, de még a legtehetségesebb író sem képes olyan kacifántos, váratlan, meglepő, hirtelen, fájdalmas fordulatokat vett, elkerülhetetlen veszteségekbe torkolló történetek kitalálására, mint amilyeneket ezen a kedden hallhattunk a túlélők, az örökre ott maradtak rokonainak, ill. a Centrál színészeinek előadásában.
Ahogy hallgattam egyik igaz történetet a másik után, hol hangsúlyozva, jól artikulálva, hol abszolút szürke, monoton, csöndes, dob szerű hangon előadva, azon kaptam magam, hogy könnyeim csorognak le kétoldalt az arcomon. Nem akartam sírni. A mesélők hangjának remegése, a rideg, kegyetlen tények szinte érzelem mentes felsorolása, meg ahogy felolvasásuk végén megjegyezték, hogy nem volt könnyű ekkora plénum előtt sírás nélkül megállni hogyan és milyen körülmények között vesztették el rokonaikat, mindez olyannyira kihatott rám, hogy akarva akaratlanul, észrevétlenül peregtek könnyeim.
De hát én is csak egy érző ember vagyok, akinek negyvenhárom felmenőjét a rokonságából pusztították el a vészkorszak idején. Ötvenkettőt, mondja anyám, nem negyvenhármat, hanem ötvenkettőt. Ettől sem érzem magam egy kicsit sem jobban.
Hiteles hihetetlen címet egy FaceBook oldalról kölcsönöztem.
Szép és megható írás,és nem igaz,hogy az idő minden sebet meggyógyít!
VálaszTörlés