Józsi elment

Én még ott tartok, hogy kezelik, a daganat méretét operálhatóvá zsugorítják, megoperálják, lábadozik majd a műtét után, megerősödik, merthogy addigra fog tudni enni rendesen, visszanyeri régi formáját fizikai, lelki értelemben egyaránt, visszamegy dolgozni az egykori helyére egy észak-német faluba, ahol hegesztőként dolgozott, vagy ha oda nem, akkor ezzel a megszerzett német referenciával átmegy máshova, hiszen jó magyar hegesztőre mindenhol szükség van, a ritka hétvégeken, amikor még egy-két napot hozzá tud illeszteni a hétvégéhez, hazajön az anyukájához itt Pest közelre és a barátnőjéhez le délre, így lesz, gondoltam, és hittem is, amit gondoltam, pedig hallottam a rendszeres telefonbeszélgetéseink alkalmával a barátnőjével, hogy alig tud vagy már fárasztja a beszéd, az evés egyre nehezebb, sokat fogyott, szerintük jócskán megkésve kezdték meg és mindjárt a kemot, amely majd az agresszívitásával bombázza szét és csökkenti le a torokban a daganatot, reménykedik az ember így is, megkésett intézkedések esetében is, mert az ember már csak ilyen, folyton belekapaszkodik a leghaloványabb és legutolsó szalmaszálba is, csakhogy szerettét megtarthassa minél tovább, lehetőleg örökre, hát én is így lehettem valahogy a Józsival, akit személyesen ismertem is, néhányszor találkoztam vele, szimpatikusnak találtam, kedveltem, mi több, szerettem, s akiről - a riasztó hírek ellenére - azt gondoltam, hogy mikor meggyógyul találkozunk, de ha nem akkor, már előbb, a kezelése folyamán, amikor engedélyt kapunk rá, a látogatás, a viszontlátás megakadt a félúton, ott rekedt a felemelkedett talp és a föld között a legelső lépés megtételekor, mert Józsi elment, nem tudom hogyan, nem tudom milyen körülmények között, talán ha ötvenéves múlt, anyukája, barátnője, fájdalom, hiány.