Anyám azt mondja, hogy az élethez bátorság kell. Mondja ezt pár hónapon belül két nem is egyszerű műtétet megélve. S aki ilyen eseményeken, saját személyét, egészségét érintő beavatkozásokon van túl, az vagy elkeseredhet, búnak ereszheti a fejét, megereszkedett lélekkel a földet söpörhetné minduntalan, hogy percről percre érezhesse, mily' nehéz is az élet, vagy eleve úgy áll hozzá, hogy ezek a szükséges beavatkozások azért vannak, hogy itt és megtartsanak, hogy visszahozzanak az életbe.
Anyám ahelyett, hogy siránkozott és azon kesergett volna, miért pont ő, miért pont ezek a bajok támadtak rá és miért pont ekkor, valahogy önkéntelenül, a maga született optimista módján állt az élet és az életet igenlők pártjára. De az is lehet, én már csak tudom, hogy eleve azon az oldalon volt.
Anyám két - életet mentő - műtétet is maga mögött tudva állítja, hogy az élethez bátorság kell. Bátorság tovább menni a napokon, mintha mi sem történt volna, pedig dehogyisnem. Előre nézni, másokkal törődni, szeretni, odafigyelni, tervezni, csendecskén programokat szervezni, a holnappal foglalkozni akkor is, amikor súlyos terheket hagyott hátra, illetve cipelt a tegnappal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése