Amikor ezelőtt éppen egy héttel váratlanul felhívott rég nem látott, hallott Judit barátnőm, valamit annyira főzhettem, vagy főzést követően mosogathattam, hogy nem bírtam a telefonhoz menni. Tibrom beszélte meg a programot, amiről utána nagy lelkesedéssel számolt be. Egy hét múlva, azaz ma egy valamilyen Péter Pál Házban nagy társaságban leszünk, két órát beszélgetéssel és egy szelet torta elfogyasztásával töltünk majd el. Bevallom, nem gondolkoztam el a program apropóján, mit is keresünk mi egy olyan összejövetelen, ahol a meghívón kívül jószerivel senkit sem ismerünk. A hét munkanapjain a program úgy esett ki a fejemből, mintha sosem lett volna benne, mígnem ma egy rövid erdei séta, egy gyors késői ebéd után Eszter lányunkkal való beszélgetés során került teljességgel véletlenül és váratlanul ismét a terítékre. Úgy négy óra előtt nem sokkal kaptunk észbe, hogy bár fixre nem ígértük magunkat, azonban - ha már a Juditnál szóba kerültünk - illendő volna megjelennünk. Négyre érkeztünk meg a megadott helyre és csöppentünk bele egy olyan társaság kellős közepébe, ahol előszörre senki sem tűnt ismerősnek. Tüzetesebb körbenézés után vettük észre Juditot, a meghívót, aki kitörő örömmel üdvözölt bennünket. Nem sokkal később ismertem meg nagyobbik fiát, Gézát és Judit nővérét, Dorottyát. A középen felállított hosszú asztal körül U-alakban elhelyezett asztalok körül már minden szék foglalt volt. Hirtelen indíttatásból a lépcsőzetes emelvényen ültünk le. Hátul voltunk, leghátul, talán legmesszebb a bejárattól, így akár egy páholyból láttunk le az egész teremre. Szemügyre vehettem az összegyűlt társaságot. Zömében ötvenesen túli korosztály, megszakítva néhány még idősebb meghívottal. A társaságot üdítően dobta fel egy-egy gyermek, köztük egy csecsemő. Lehettünk vagy ötvenen a nem túl nagy teremben, amely mégsem tűnt zsúfoltnak.
Judit kért szót és köszöntötte az egybe gyűlteket. Végig ment saját életének állomásain születésétől mostanáig. Mesélt tizenéves tanítói pályájáról és üdvözölte a társaságban jelen lévő pályatársát, ill. egy tanítványát, aki családjával volt jelen. Judit beszélt a Ciba, Ciba Geigi-nél, Novartis-nál a logisztikával eltöltött éveiről, és ebben az időben megismert kollégáiról, barátairól, akiket szintén a meghívottak között köszöntött. Körülbelül ez idő tájt kerülhettem a köszönő, üdvözlési listán én sorra. Judit arról beszélt, hogy a munka mellett idegennyelvet kezdett el tanulni, nem csak ő, az egész családja, férje és két fia járt hozzám nyelvórákra. Idősekkel való foglalkozás, önkéntes kórházi munka, börtön pasztorizáció, ezek mind életének egy-egy állomása, talán mindmáig tartó hivatása egyben, melyek mindegyikéhez embereket, családokat nevezett meg és köszönte meg jelenlétüket. Felolvasott két megszívlelésre szánt szöveget a pozitív életfelfogásról, az igazi értékekről.
Nagyon fáradt lehettem, és agyilag is lelassult, meg vak, amikor még mindig nem fogtam fel, mit, kit is ünneplünk mi itt. A tortaosztásnál kérdeztem meg Gézát, mi végre gyűltünk mi e helyütt egybe.
- Anyu most lett hatvan - súgta óvatosan körbe pillantva.
Ekkor esett le egy jókora hályog a szememről, és nyert egyszeriben minden értelmet. Emberek az életéből, a család, az egykori kollégák, volt és jelen barátok, szomszédok, mindenki, aki csak számított és valamilyen, sokszor fontos szerepet töltött be az életében. Fehér abroszos asztalok. Az egyiken fényképek a múltból, szülei, iskolai végzős osztályainak tablóképei, baráti összejöveteleket, eseményeket megörökítő fényképek. Elképedéssel fedeztem fel Gézát és magamat egy napra pontosan tíz évvel ezelőtti összejövetelen a tíz évvel fiatalabban kerek évszámát ünneplő Judit talán éppen ugyanilyen születésnapi találkozóján. Elfelejtettem, pedig hogy volt, annak ékes bizonyítéka az akkor készült fénykép. Csoki torták ugyanattól a cukrásztól, aki a tíz évvel ezelőtti szülinaphoz sütötte a tortákat. Tiramisu egy barátnőtől. Isteni francia krémes már nem is tudom eredetét, de hogy finom volt, bátran állíthatom.
- Nem érted meg törésként a kerek évszámot? - kérdeztem Judittól búcsúzáskor.
- Anyagi biztonság, boldogság, minden a lehető legjobb - lehet, hogy nem éppen ezekkel a szavakkal fejezte ki magát, de nevetett és valami effélét vehettem ki a körülöttünk lévő nagy zsongás közepette.
Erre mit is mondhattam, mit is mondhatnék?
- Úgy legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése