Biztosan tudom, hogy sohasem sütöttem még zserbót. Ettem viszont már a húgoméból, a Lakatéból, a Fazékéból, a Csöppéből és most a Rózsikáéból. Azt mondják, nem nehéz, pikk-pakk megvan. Én meg csak úgy kívülről ránézek, gyönyörködöm küllemében, megsaccolom az alkotó rétegeket, amelyekből összeáll, beleharapok egyet, konstatálom, hogy milyen kitűnő, újabb falat, majd ismét megbeszélem magammal, hogy a zserbó készítését ezúttal is meghagyom másnak. Mondjuk a Rózsikának, aki többek között zserbót hozott saját maga nyugdíjas búcsúztatójára. Nálunk ui. az járja, hogy nem elég, hogy az illető megérte viszonylagos épségben, egészségben a nyugdíjas kort, ezentúl nyugdíjat kap, visszajárhat mintha mi sem történt volna dolgozni, de még a saját búcsúztatóját is megrendezheti. Süthet. Süthet. Még mindig süthet. Édes és sós süteményeket süthet otthon, hogy a benti kollégákat illő módon tudja megvendégelni.
Rózsika mesélte nekem, hogy a zserbót és a többit már szombaton elkezdte készíteni. Folytatta vasárnap és behozta az egészet, a sütemény-költeményeket hétfőn. Nem sokat pihenhetett, aludhatott, ha felsorolom, mi mindennel látott bennünket, az őt köszöntő kollégás társaságot vendégül. Édesek között a zserbón kívül volt még méteres tekercs, Duna-hullám, egyfajta kókuszos, meg egy másik kókuszos. A sósakat szezámmagos rúd és paprikás kis tekercs képviselte. Ha kihagytam volna valamit, elnézést kérek érte, de ennyi félét végig kóstolni is sok, nemhogy megjegyezni.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én kifejezetten értékelem, ha egy-egy sütemény valóban süteménynek néz ki. Nem úgy, mint a konyhámban rendszeresen előforduló kakaós tekercsem, amely láthatott már egyébként jobb és szebb napokat, igaz, egyszer sem nálam. Valószínűleg nem állhatok messze az igazságtól, ha azt állítom, hogy Rózsika süteményei egytől egyig megállták volna a helyüket egy cukrászdában, külcsínt és belbecset tekintve egyaránt. Ha mindenféleképpen választanom kellene, akkor nekem személy szerint a méteres tekercs ízlett a legjobban, azt követte a zserbó és az egyik kókuszos. Mire repetázni szerettem volna a méteresből, addigra az már sajnos elfogyott.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én kifejezetten nagyra tartom azt a háziasszonyt, kollégát, aki saját magát, időt, energiát, fáradságot nem kímélve sütemények formájában teszi ki szívét-lelkét egyedül a többiekért. Nem lehetett nem észrevenni Rózsika magas szintű, egészen kivételes, szívélyes vendéglátásában hétfő délután egy óra erejéig az igazi barátságosságot, kedvességet, nagyvonalúságot, egyben a legapróbb részletekre való odafigyelést.
Kérdeztem is tőle:
- Ugye a következő héten is elbúcsúztathatunk? Persze úgy, ahogyan csak te tudod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése