Pluszból mínuszba - Kicsi Rigó, jaj!

Van az úgy, hogy egy hír megjelenik valahol és robbanásszerűen terjed szanaszét. Elsöpri a hír fogadóját, de a hír hozóját egyaránt. Nem hisznek a fülüknek. Nem tudnak napirendre térni fölötte.

Pedig csak a szokásos történt: felmondott valaki. Most nem akárki. Nem bárki. A maga szintjén túlmutató valaki. Olyan valaki, aki sokat jelentett. Biztonságot, hogy van. Bizodalmat, ha az ember megkéri valamire, akkor az meg is lesz csinálva. És meg is volt. Ha tíz ember volt a címzett egy témában, biztos lehettem benne, hogy ő utánanéz és válaszol. És válaszolt. Vagy felhívott:
- Pannika, megnéztem mindenhol az anyagot, még a gyártásba is bementem, nem találtam túl sokat, de hétfőig kitartunk.

Kevés helyen, még kevesebb emberrel érezhetni ezt a viszonyt, ezt a bizalmat, ezt a reményt, ezt a megnyugvást, ha mások nem, akkor ő biztos igen. Nehéz így kimondani, de őrá mindig lehetett számítani. Főleg a bajban. Amikor nagyon muszáj. Az egyre fogyó, megbízhatónak vett kollégális körben már-már egyedül.

Erre most hallom a hírt: felmondott. Kicsi Rigó, jaj, nagy most már a baj!

Mert olyanok vagyunk, hogy bízunk. A végsőkig. Akkor is, amikor egyre kevesebben vagyunk az egyre növekvő és előre nem látható feladatokra. Akkor is, amikor már régen nem huszonnégy órás egy normál munkanap. Akkor is, amikor a felsőbb szinteket megszégyenítő módon a beosztotti kör saját magától is tudja, teszi a dolgát, messze túlmutatva önmagán. És összekapaszkodik a csöppnyi, csipetnyi csapat. Mert még vannak, akikkel megéri, és mert még van egyáltalán, kivel.

Nem akarom tragédiaként megélni egy őszinte, felelősségteljes, megbízható kolléga elvesztését. Márpedig az egyre fogyó csapatban igenis annak érzem. Ürülésnek, üresedésnek, fogyásnak, rogyásnak, a lélek szűkölésének, reményvesztésének.

Belefájdult a szívem, amikor meghallottam. Jajdult, sajdult egyet, belecsavarodott. Mélységes szomorúságot éreztem. Mit tehetnék?, volt a második érzés, hogyan tudnám megállítani, visszafordítani, itt-tartani? És tudtam, ami elveszett, az elveszett, aki elmegy, az megy. Előre néz már és nem hátra. Maga mögött hagyja ezt az egész katyvaszt, benne minket, engem is.

Énekelhetem most már a bús nótát: Kicsi Rigó, jaj, nagy most már a baj!