2017. március 21., kedd

Dino Buzzati: A tatárpuszta - egy levélváltás

2017.03.21.
Kedves Miklós!
A könyvet egy bizonyos Zsolt ajánlotta olvasásra, mindenesetre már vagy bő húsz éve. Legkedvesebb könyvei között tartotta számon. Elolvastam a semmi vastagságú, csöppnyi alakú könyvecskét, kisregényt, és magam is megértettem, hogy miért. Lenyűgözött, ahogyan az író körös-körûl járja a hiábavaló várakozás, az örökös reménykedés témáját. Hiszen másról sem szól ezeknek a katonáknak az élete ezen az Isten háta megetti helyen, ahol egy Erődöt kell védeni az északról vélt ellenséggel szemben. Körbe hegyek, lankák, völgyek, északon a zord köves, sziklás, míg a szem ellát puszta, a tatárpuszta, az egykoron innen érkező tatár seregekről kapva a nevét. Kies a táj, meg rideg, s messzi a látóhatár, amit napról napra fürkészni kell. Elmehettek volna a katonák még a legelején vissza a városukba, úgymond a megszokott világukba, azonban négy hónap próbaidő után kivétel nélkül mindegyikük maradt. Megfogta őket a remény, hogy majd jön az ellenség észak felől a tatárpusztán át, lesz csata, ütközet, egyszer megvívják életük háborúját. Ezzel szemben napi várakozás az osztályrészük napkeltétől napnyugtáig, és ez így megy éveken, évtizedeken át. Életük értelmévé lesz ez a hosszú, reményteljesnek hitt várakozás, minden egyéb momentum ennek az ős célnak rendelődik alá. Fantasztikus, ahogy Buzzati oldalról oldalra haladva, mintegy spirálon egyre feljebb kúszva, újabb-újabb aspektusokból láttatja ugyanazt a helyet, közeget, érzéseket. Így akár monoton is lehetne a történet, meg unalmas, mégsem az. Ellenkezőleg A tatárpuszta egy folyamatos, mit ne mondjak, egy egyre fokozódó izgalom és lüktetés. Most újra olvasva érzem ki még jobban a finomságokat, a részleteket, melyekhez Buzzati kíváló szeme, orra és tolla segít. Olyan érzékletesen írja le a tájat, a pusztát, amelyen az égvilágon semmi nem történik, és mégis a várakozás köde lebeg állandóan fölötte, meg a parányi távoli foltok, pontok mozgása, olyan plasztikusan dolgozza ki a főhős alakját, gondolatait, tépelődéseit, olyan magabiztosan villant fel torzóknak tetsző szereplőket, ám teljes alakokat, hogy nincs mit tenni, magával ragad, beszipkáz, én is ott állok, őrködöm velük együtt és várok az Erőd bástyáján, várom, hogy történjen valami, közben az a történet, hogy egyre csak várok és reménykedem. Hát nem gyönyörű?! Persze van benne csavar jócskán, még ebben a várakozásban is, és a végére meg valódi csattanó is jut, olyan fejbe kollintós. És ne feledkezzünk meg az illusztrációkról, amelyek Szemethy Imre rajzai és méltó társai a történetnek. Nagyon meg kell erőltetnünk magunkat és a szemünket, hogy kivegyük, mit is akar ábrázolni, hogyan is kapcsolódik az érintett részhez. Megéri az erőlködést, a némi fejtörést, mert amikor rájövünk arra, hogy mit is látunk magunk előtt, bontódik ki a rajz a maga valójában. Ez A tatárpuszta, Dino Buzzati kisregénye mindössze 286 oldalon egy parányi kötetecskében, amely akár egy méretesebb zsebben is elfér, kompakt, hordozható, velünk lehet.
Üdvözlet Vannak, Sanyinak.
Puszil:
Panni

2017.03.17.
Szia Panni,
Ezt a könyvet még a hatvanas évek végén olvastam. Emlékszem egy nagyon kopár, köves, kietlen határvidékre, ahol egy komor erőd áll. Itt teljesít szolgálatot a főhős és vár valamire, talán a váltásra, ami persze nem jön. Finomabb részletek nem maradtak bennem, tanulságként meg annyit vontam le magamnak, hogy ha az ember töretlenül hinni tud abban, hogy létezésének értelme, célja van, teljes életet képes élni még akkor is, ha a kívülálló szemével nézve élete totálisan értelmetlen és üres. El kéne olvasnom újra, de most már eredetiben, csak ehhez be kéne iratkozni az Olasz Intézetbe. A napjaim tulajdonképpen remekül telnek, de mindig bujkál bennem az elégedetlenség, hogy túl keveset végzek a lehetőségeimhez képest. Most a családi albumra koncentrálok, jelenleg 1994-nél járok. Úgy tervezem, hogy egy évet három illusztráció segítségével mutatok be. Nem könnyű a választás. Arra is törekedni kell, hogy ne kizárólag csak portrék szerepeljenek. A szöveg tömörségét sem könnyű biztosítani. Nem ereszthetem szabadjára a mesélő kedvem, mert ahhoz túl szűkös a hely. Azonkívül komoly kutatómunkát is igényel annak feltárása, mi is történt az adott évben, most például 94-95-ben. Sok fontos eseményhez sajnos nincs fényképes dokumentáció. Ez még nem a Facebook és Twitter korszaka. Szóval van mit dolgozni vele, de semmi kétségem sincs, hogy érdemes. A tenisz szokás szerint megújuló remények és csalódások váltakozása, de közben folyton alakul a játékom. Úgy is mondhatnám, hogy mindig másképp játszok rosszul. A hitem viszont töretlen, hogy egyre jobb leszek és ezt egyszer a külvilág is észlelni fogja. Hegel dialektikájába kapaszkodom, mely szerint a lassú mennyiségi változás egyszer csak átcsap hirtelen minőségi változásba. Elégedetlen vagyok az olvasási teljesítményemmel is, havi kettő és fél könyv az átlag, holott négyet várnék magamtól. Törekszem rá, hogy minden világnyelven legyen könyv a kezem ügyében. Van és Sanyi is remekül vannak Puszil : Miklós







2017.03.17. 0:04 keltezéssel, Szegő Anna írta:


Kedves Miklós!

Te biztosan olvastad Dino Buzzatti fő művét, a Tatárpusztát. Mi a véleményed róla, emlékeid szerint? Engem nagyon megfogott ez a várakozás a valamire, ami soha nem jön el. Zseniális kisregény.

Üdvözlet Vannak, Sanyinak.

Remélem, úgy telnek napjaid, ahogy szeretnéd.

Puszil:

Panni

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése