Az úgy szokott lenni, hogy előre megtervezem az olvasmányaimat, a Sándornak anyavalyáját jövő hétre gondoltam. Akkor lesz időm a Mátrában, éppen amikor nem a hegyek-dombokban bóklászom vagy gyönyörködöm. Mert a jó olvasáshoz, az elmélyedéshez idő kell. Az öt napban meg is lesz.
Most csak azért lapoztam, szagoltam bele, hogy egyáltalán olvasható e? Érdekes lesz-e? Olvastatja-e magát? Vagy csak azért olvasom el, mert a Sándor írta, és nekem mindent, amit ő ír el kell olvasnom. Na jó, nem mindent, csak majdnem. Felütöttem a könyvet az elején, miután megtudtam a borítóról, hogy letehetetlen és végig fogom röhögni az egész huszadik századot, a mamájával és vele. Egyáltalán nem voltam álmos. Röpültek az órák, teltek a lapok a bal kezemben.
Tényleg röhögtem, van, amikor egyenesen felnyerítettem a történeten, a megfogalmazáson, amint az egész szituáció megjelent a lelki szemeim előtt. Nem volt nehéz elképzelni, annyira életszerű-szagú volt minden: a leválasztott társbérlet, a fürdés lavórból, a szomszédok, az óvoda, az iskolába járás, a másság észrevétele, megélése, a finomságok az öltözködésben akkor, amikor nem ildomos, a tüzön-vizen át való kitartás a kis saját belső világunk mellett, amikor már minden oszlik-bomlik körülöttünk, ragaszkodás a szerelemhez, családi kötelékeinkhez.
Ott találtam magam közöttük. Magam is hallani véltem folyamatos beszélgetéseiket, pro és kontra vívásaikat, a végén felharsanó együtt-röhögésüket. Mert ez már nem a jól nevelt, illik-nevetés volt, hanem a mélyből felbugyborékoló - rossz kedvnek, depinek, pesszimizmusnak, méltatlan helyzeteknek - óriás fricskát mutató röhögés. Nevettem, velük nevettem, miközben összeszipogtam magam, amikor észre sem veszem, hogy a könnyeim csurognak és nem csak a nevetéstől.
Beleolvastam Sándor anyavalyájába és észrevétlenül ragadtam ott, maradtam mellette. Mert annak lehet nevezni, amikor úgy éjszaka kettőkor rácsodálkozom az órára, és arra gondolok, hogy le kellene tennem: holnap hosszú napom lesz, rendes munkanap, este mozival, vacsorával egy barátnővel. Le kellene a könyvet tennem, hogy legalább pár órát aludhassak a hajnali ébredésig. És nem tudom letenni. Azon veszem észre magam, hogy hajnali félöt, itt az ébredésem ideje és ébrednem sem kell.
Hogy mi anyavalya Sándor anyavalyája? Valami cunamiszerű beszélgetésfolyam, olykor vitatkozás anya és lánya között, egy szuper intenzív, bensőséges kapcsolat két ember és a megélt világuk között. S merthogy egy évben születtünk - ő télen, én tavasszal -, egy városban, a város különböző pontjain, kábé azonosak voltak a megélt élményeink abban is, ahogy családtagjainkat elhurcolták, kiirtották, túlságosan is értem, hogy miről beszél, amikor végig visz, végig röhögtet az életén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése