"Valamelyik fiókjában biztosan ott van a nekrológja. Egy ilyen kényes ügyet nem bízhatott pancserokra. Sem az őt töretlenül imádó elfogultakra, sem a reális távolságtartó, elemző pontosokra, akiket már életében tucatszor leiskolázott egy-egy odavetett félmondatával, legyintésével. Ezek neki temetni se jöjjenek, hát még dicsérni! Meg kellett írnia, mert tudhatta, hogy a sok pongyola emlékező összevissza fogja dobálni életének még általa poénra hegyezett történeteit, és a végén legendák lesznek belőle, részrehajló históriák, és annál sokkal szigorúbb volt, hogy ezt akarja.
Pedig ez van.
Átmentek egymáson a 20. századdal, amiből a rengeteg sebét eltakaró rengeteg anekdotája született.
– Nagyanyám 94 éves volt, és mindig azt mondta magáról: meglátjátok, engem úgy kell majd agyonverni! És úgy is lett. Egy szép napon bejöttek a nyilasok, és tényleg agyonverték az ágyában – mesélte vidáman. Mások irodalmi pályát építenek egy ilyen történetből, ő legendává szőtte és szétszórta. Öngúnnyal, szarkazmussal válaszolt az abszurditásra, de mert színházban élt, tudhatta: a szerep akkor is átmegy a színész idegrendszerén, ha életben maradottan hajlong a tapsrenden. Estéről estére megszenvedi. A sebeire flastromként a szavakban, mondatokban, poénokban rejlő rejtekezést választotta. Csak néha hagyta magát fájni, és csak kevesek előtt. „Istenien vagyok” – mondta affektálós hangsúllyal, miközben magára maradt, extrákat vert a szíve, depressziótól sújtottan kórházban feküdt, és időzített bombaként ketyegett benne a kór. De mindig jól volt, mindig szórakoztatóan, mindig a lehető legjobban. Már csak azért is, hogy az ellendrukkereket üsse meg a guta.
A teátrumok első hölgyeinek kifinomult allűrjei szervültek a gesztusaiban, mondataiban, a lelkében. Ezért sem tartozott céhhez, kamarához, csapathoz, törzshöz, színházhoz sem. Csak önmagát határozta meg. Holott amikor mikrofilmcsempészésért letiltották a caracasi repülőgépről, majd rögtön a Népszabadságról is, dramaturgi szerződést kapott vidéki színházaknál, ahol belefolyt az előadások minden centijébe. Írt, rendezett, manipulált, miképpen azt egy színházban szokás.
Gyerekkorában szívták egymásba magukat a színházzal, amikor MGP-re nem nagyon figyelő, titkárnői feladatokat ellátó mamája a Nemzeti Színházban a nézőtéri sötétre és Herti néni színházi büféjére hagyta cseperedő kisfiát. Megtanult minden megtanulhatót. Balettozni tanult, színpadi táncot, színészeti aljasságokat és túlélési recepteket, rendezői hohmecolásokat és valódi tetteket, aztán összművészet szakon elvégezte a Színművészetit. Dramaturg, rendező, színész, darabíró, táncoskomikus – lehetett volna bármi. Ő együtt volt minden, hozzá színháztörténész, tudós, elemző, író, hírlapíró és színházi kritikus. A színház volt az anyanyelve, tehát távol állt tőle minden esztétizáló megközelítés. Arról írt, amit aznap este látott. Kritikusként nem cselekményt mesélt, nem osztott szerepet, nem adott rendezői ötleteket, nem sugallt koncepciót, nem próbált bele a színházpolitikába, mint előtte és utána oly sokan, hanem leírta, amit a színpadon talált. Elsősorban a színészt, aztán a rendezést is, a díszletet, jelmezt. A színpadon felvonuló napi igazságot vagy mellébeszélést, művészeti blablát. Megengedhette magának, hogy ne legyenek kétségei.
Színházi kritikáit azok is olvasták, akik letagadták. Mert halálra sértett, pályáról eltanácsolt, egész életre sebzett. Sokan, akik túlélték, a barátai lettek, életének utolsó éveiben partnerek a hosszúra nyúlt telefonbeszélgetéseihez. A képességesek MGP szitkait is boldogan számon tartották. Csak a bagatell színházi darabbérmunkások hullámoztak a dühtől, és kéjesen lihegtek, amikor MGP coming outra kényszerült. Aki veszi magának a fáradságot, és beleolvas ügynöki jelentéseibe, láthatja, hogy megjelenhető színikritikákkal, színházjobbító kisesszékkel nevelte a tartótisztjét. Igen, mindenkinek jobb lett volna, ha nem így történik, de az élő szerkesztőségből, a papírról néhány online-ra száműzni, majd negyven évvel az események után megjelenési bojkottal sújtani nagyobb bűn volt, mint amit évtizedeken át hurcolt. Azoknak a bűne, akik elfelejtették észrevenni, hogy a valaha volt legfelkészültebb, leghitelesebb, legmegbízhatóbb és legtehetségesebb színházi írónk kezéből rúgják ki a klaviatúrát. Az igazság, a feddhetetlenség, a tiszta erkölcs és a becsület nevében. Ne legyenek rá büszkék.
Szigorú volt, metszően pontos, velőtrázóan gúnyos, hisztis és igazságtalan. Hiszen színházban nőtt föl, ott élte az életét, ahol túlhabzanak az indulatok, és az érzelmek is kikérik maguknak.
Gondosan megtervezte és kitalálta magát. A pipáját, az italait, aztán a teljes absztinenciát is, bár ebbe talán az egészsége vagy éppen a betegsége is beleszólt. Affektált, raccsolt, jidlizett, elég magas volt ahhoz, hogy mindenki feje fölött nézzen le bárkire. Rítusai voltak. Mindig a legszélső zsöllyébe kért jegyet magának, az előadás szüneteiben sokatmondón, biggyesztve mosolygott. Ha valami lelkes amatőr ilyenkor a véleménye felől érdeklődött, azt undorral pöckölte le magáról. Vidéki utakra baráti sofőröket foglalkoztatott, de az ember csak hálás lehetett a sorsnak, ha négy-ötszáz kilométeren át MGP-t hallgathatott.
Voltak szent tehenei, akikről soha nem írt le rosszat. Ilyenkor izgalmas drámatörténetet rittyentett, jelmez- és díszletelemzésbe fogott, az olvasó meg hosszan próbálta megfejteni a játszókra vonatkozó dodonai mondatokat: most akkor jó vagy nem jó? A színházi szakmában élt, és néha túlterjeszkedett az elvileg meghúzott határain. Nem bennfentes volt – még a szót is utálta –, hanem megkerülhetetlen. Bizonyos színészek, rendezők főpróbái nem mehettek le a jelenléte nélkül. Ilyenkor premierre megrövidült fél órával is az előadás, más jelmez került a színészre, esetleg eltolódtak hangsúlyok. Csak ők tudják, mi történhetett ott.
Voltak – jó néhányan –, akiket töretlenül utált. Idővel mégsem bántotta őket annyira, talán a kortársi együtt öregedés vagy bizonyos státusok megengedő beletörődése folytán. Nem lehetett biztosan tudni.
Sokféle homályt hagyott maga körül tenyészni, hiszen a titkok hozzátartoznak a zárkózott nagy primadonnák életéhez. Mégsem állhatott elő fegyvertelen sebezhetőségével, érzelmi kiszolgáltatottságával, szentimentális elérzékenyüléseivel. Nem véletlen, hogy a két legnagyobb primadonnáról írt könyvet, Honthyról és Latabárról. De kellett volna Márkus Lászlóról, Feleki Kamillról, Dajka Margitról is. A fékevesztett, magányos dzsungeljátékosokat szerette. Önmagában is. Major Tamásról és a Nemzetiről szóló könyve talán ott lapul a számítógépének egyik mappájában. Reménykedjünk. Már csak azért is, mert nagyon értette Major kontráit. Kedvtelve ellenszeretett, boldogan ostorozta a színházi szakma által fölnyalt kedvenceket. Ezért is keresett magának alternatív társulatokat, vált hívükké, akár egyetlen krónikásukká, miképpen Monori Lili esetében. Mert a színpadi igazmondást mindennél többre tartotta. Ennek érdekében hajlandó volt egy szoba-konyhában harmadmagával nézőként üldögélni egy oldalra lejtő kanapén. Vagy együtt játszani a TÁP színházzal. Fiatalokat talált ki magának, hogy karbantartsa a szellemét, ne kelljen megöregednie. A fiatalok boldogan tartoztak hozzá, tudták: fölszorozza őket.
Életének legmélyebb sebeit akkor szerezhette, amikor félreállították, és amikor a feleségét, Ronyecz Máriát ápolta és veszítette el. Az utóbbi évtizedek színházművészeinek halála is őt szegényítette. Neki haltak meg. Végül meg kellett élnie a félreállítottságot, a mellőzöttséget. Minden jóakarójával és barátaival övezve is tudta, szétfeselve, kifakultan, agyonmosottan lóg rajta a palást, fején kicsorbulva inog a rozsdálló korona. Szkájpon és telefonon tartotta fenn egykor volt birodalmát. Már-már jóindulatúan fecsegett, néha elmondta ugyanazt sokszor, anekdotázott, összekevert neveket, de mégis sebészi pontossággal elemzett színháztörténeti helyzeteket, analizálta a benne szereplőket. Zsúfolt korban élt, ezért sokakat ismert közelről, és mindig kéznél volt nála annyi vitriol, amennyit rájuk önthetett. Több kötetnyi színház- és irodalomtörténetet telefonált el a semmibe. A mai napig sárga pöttyel világít a szkájpja. Nincs a gépnél. Nincs."
Forrás: Mozgó Világ, 2011. szeptember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése