Légrády Gergely: Ő az

Hátranézett. Az étterem zsúfolásig megtelt. Még a bárpult előtt is álltak. A pincérek már nem vettek fel rendelést, ők is a pódiumot bámulták. A galériát, a bárpult felett, félhomály borította. Egy lélek sincs ott, állapította meg. Lezárták, bizonyára biztonsági okokból. Pedig ott is elfért volna még húsz-harminc ember. Azaz, mintha mégis lenne ott valaki. Hunyorított, hogy jobban kivegye, ki támaszkodik a galéria korlátjának. Fekete haj fogta közre a világító, vonzóan vibráló szempárt, és omlott az ébenfekete nagyestélyire. A szpíker a mikrofonhoz lépett. Nem tudta levenni a tekintetét a lányról. A közönség elcsöndesedett. A szeméről. A szpíker üdvözölte a vendégeket. Felállt, a hátára vetette a zakóját és a székrengeteg között a bárpult felé indult. A szpíker felkonferálta a híres embert. A bárpult előtt összehúzta magát és igyekezett észrevétlenül eljutni a galéria feljárójához. Kiakasztotta a lépcsősort lezáró zsinórt és elindult felfelé. A híres embert hangos ováció fogadta. Amint felért, megállt, felvette a zakóját, és szemével követte a lábak izgató vonalát. A galéria korlátjához lépett. Szabad?, kérdezte. Már vártalak, válaszolt a lány. Beleszagolt a levegőbe. Igen, ez az az illat. Közelebb húzódott. Megérinthetlek?, kérdezte újra. Igen. Beletúrt a lány hajába és megcsókolta a nyakát. Most már az ízét, a bőre tapintását is érezte. Ő az. Jó, hogy itt vagy, folytatta a lány. Szívesen mesélt volna magáról, de a lány megelőzte. Mindent tudok rólad. Én Melinda vagyok. Melinda, zengett a fülében.

- Kelj már fel, mert elkésünk!
M-nek szólítalak majd. A lány elmosolyodott. Veled akarok…, de nem tudta befejezni. A nagyestélyi szürkülni kezdett.
- Hallasz? Kászálódj már ki az ágyból!
Tudom, mondta Melinda, tudom. Hol talállak meg?, fordult az egyre halványodó Melinda felé.
- Gyere már, mert mindjárt indulnunk kell.
Ezen a számon, nyújtott át egy kitépett noteszlapot a lány. A papír egyre átlátszóbbá vált a kezei között.
- Jössz már?
Várlak, hallotta még távolról Melinda hangját.
- Most még nem tudok, hagyjál már!
Minden idegszálával koncentrált, hogy összerendezze a lyukacsos papírról eltünedező számokat.
- Ne rángass már, mert elvesztem őt, nem érted?!
- Mi bajod van?
- Nem veszíthetem el!
- Ülj már fel!
- Még egy percet adj!
- Tudod mit? Csinálj, amit akarsz, én indulok.

Visszazuhant az ágyba és magára húzta a takarót. Kereste a papírt, a kitépett noteszlap képét, a galériát, az illatot, Melindát, hátha. De semmi. Hol vagy? M! Merre keresselek? Lerúgta magáról a takarót, megfordult és arcát a párnába nyomta. Rád vártam, M! Végre megtaláltalak, és most…, a kurva életbe! Közben a számok szakadatlanul kergetőztek, táncoltak a plafonon, majd összefogóztak és még egyszer, utoljára megmutatták magukat. Ahogy a papíron álltak. Aztán nevetgélve eltűntek az ablak réseiben.

Forrás: Facebook, 2017. március 10.