Nagyon sokáig nem is tudtam, hogy létezik A lány a vonaton. Akármelyikünk is lehetne ingázó az egyik pontból a másikba és vissza. A nem csak a telójába mélyedő. A nem csak a bóbiskoló. A nem csak újságot vagy könyvet olvasó. Az a lány, akinek élete van, s aki az otthoniból megy egy munkahelyre oda és vissza, oda és vissza. Évekig. Egyhangúan, monotonon, csak az évszakok változnak körülötte. Benne meg a hangulatok. És az érzékenysége, ahogy a külvilágot megfigyeli, a rezzenéseire reagál. Elképzel embereket, életeket, helyzeteket, dolgokat. Neven nevezi az ismeretleneket, kik az idő múlásával és a vélt megismeréssel jó ismerőseivé válnak.
Mondom, én is lehetnék a lány a vonaton, aki nem a telefonját nyomkodja, hanem alig várja, hogy a kisváros házaiban lakók a valóságban és a képzeletében - arra a pár percre, míg a vonat a kertük végében halad el, a vonat ablakában ülve -, életre keljenek, igazi és képzelt életüket éljék.
Egy sablonos, látszólag kivesézett témából dob Paula Hawkins írónő egy hatalmasat, amikor teljesen azonosulni vagyunk képesek Rachellel, a vonatban ingázó lánnyal, a képzelgéseivel, gondolataival, sokszor zűrös érzéseivel.
Valódi thriller. Nekem a csattanó, az utolsó ötven oldal még hátra van. Már most chapeau (le a kalappal), Paula Hawkins, oda ragasztottál a könyvedhez, a profán történetedhez, ami éppen ezért olyan hátborzongató. Mert bármelyikünk lehet a lány a vonaton és bármelyikünk élheti a kisvárosi életét a házakban a vasúti sínek mellett.
A könyvből készült film is állítólag óriási siker. Elhiszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése