eSz Sanyinak utóirat

Mióta meghallottam, hogy meghaltál, nem találom a helyem. Tegnap este mondták, hogy tegnap reggel. Látszólag működöm, teszem dolgom. Pedig még csak családtagom, barátom sem voltál. Egy kedves ismerős. Egy gimnáziumi osztálytárs. Tibromé. S hogy tudtam rólad, s gyakrabban, mint volt osztálytársaid, találkoztam veled, mert melletted vitt az út apósomék fele a távoli déli határvárosban, ennek köszönhettem. Megálltunk a kerítésednél, becsöngettünk. Ha otthon voltál, feleségeddel, Ilonkával, kijöttél. Beszélgettünk bent nálatok, beszélgettünk a teraszotokon kiülve, vagy csak álltunkban a kerítés belső, külső oldalán. Nem nagyon politizáltunk, abban nem értettünk egyet. Annál többet a gyerekekről, munkáról, tervekről, üdülésekről. Később betegségedről, erről a konok piócáról, mely beléd mart és nem eresztett: agydaganat. Operáltak sokszor, amennyiszer lehetett. Végig asszisztáltuk a kerítés oldalainál, kertben, teraszon műtéteid történetét, küzdelmeteket a sárkány újabb és növekvő bucijaival a fejedben, csodáltuk Ilonka kitartását. Nem tudom, honnan vette az erőt, a pozitív kisugárzását, de ott volt, megvolt, mindvégig melletted volt. Aztán már operálni sem lehetett. Maradt a gyógyszer vagyonáron. Mindhiába. A folyton növő dög csak nem nyughatott. Nyomott érzékeny idegeket, területet, betolakodott oda, ahova nem kellett volna. Elvágta a normális élet látását, majd megélését. Tegnap reggel mehettél el, amikor reggelizhettem. Amikor hírét vettem, mi történt veled, elment a kedvem a vacsorától, egyáltalán mindentől. Tehetetlen düh fogott el, és azóta akár a mérgezett egér járok-kelek, helyem nem lelem. Hogy végleg megpihentél, további még nagyobb fájdalmak nem kísérnek, talmi megnyugvás. Legyen lágy az utolsó utad. Nyugodj békében, Sanyi, legyél bárhol is.